Sokak számára azért lehet ma is ismerős az ezen a felvételen látható sarki, szecessziós díszítésű épület, mert ugyan „ruhájától” jórészt megfosztva és többszöri átépítés után is ott áll a Baross és az Ostor utca sarkán, a 34-es számú telken. Lehet, hogy tévedek, de e felvétel miatt mégis azt mondanám, ez a ház lehet Szolnok legrégebb óta álló, és folyamatosan kereskedelmi célokat szolgáló épülete. Még akkor is, ha talán úgy telt el közel 120 év az „életéből”, hogy tízévente mást és mást árultak benne. Szolnok kiskereskedelmének érdekes mozaikja lenne, ha mindenki csak azt a boltnevet bemondaná, amit először ehhez az épülethez köt, majd megpróbálnánk ezeket időrendbe szedni. Nekem Rodeó volt először, valamikor a nyolcvanas évek közepe táján. De tudom, hogy a Szolnok és Vidéke Földművesszövetkezet is itt nyitotta meg az ország első mezőgazdasági kisáruházát 1954-ben, hogy az akkor újra engedélyezett egyéni gazdálkodóknak legyen hol szerszámot vásárolniuk.

Nézem ezt az 1908-ban Szolnokról Budapestre küldött képeslapot, és ismét csak azt kell mondanom, nem igaz, hogy Szolnokon nem voltak – vannak – szép épületek. Tény, hogy nincsenek a szó valódi értelmében vett palotáink, nem maradtak ránk többszáz éves házak, ugyanakkor a város „első aranykora”, a kiegyezés és az első világháború közötti időszak sok szép és egyben funkcionális épületet hagyott ránk. Mert itt van például Jász-Nagykun-Szolnok Vármegye Gazdasági Egyesületének a székháza, ami a huszadik század elején (!) mezőgazdasági szövetkezetnek, szövetkezeti raktárnak és gazdák biztosító szövetkezetének is otthont adott, és lehetett volna egy sima, dísztelen, egyszerű épület is. Pláne az akkori belvárostól távol. De nem az lett! Egy igényes, a kor divatjának megfelelő, szecessziós díszítésű épületet rendeltek a kor egyesült, azaz összefogó gazdálkodói. És minden bizonnyal, nem érezték ezt pénzkidobásnak, vagy felesleges dolognak.

Nézzük meg az épület tetőzetének bádogos részeit. Mívesen díszített ereszcsatornák fogják közre a több osztatú tetőt, amelynek összekötései sem egyszerű kúpcserepek, hanem apró díszítésű (farkú) elemek. A kétszínű homlokzat hullámdíszítése, a hullámokban és az ablakok körül lévő, talán porcelán „gombok” talán többe kerültek, mint a nyílászárók. A lábazat klinkertéglás, egyedül a pinceablakok rácsozata dísztelen. De így is csupa olyan díszítés, amik nélkül ez a ház ugyanúgy betölthette volna funkcióját, minden bizonnyal olcsóbb is lett volna, de mégsem spóroltak a „szépségen”. Ma talán úgy mondanánk, a gazdák megadták a módját. És elképednének, ha látnák, hogy nemcsak ma, de az elmúlt évtizedekben is hogyan pusztult mindaz, amit három-négy-öt generációval korábban létrehoztak. A város javára.

Nem tudom, hogy a Kossuth téren, a városháza alatt papírkereskedést működtető Fuchs Manó miért tartotta fontosnak a Baross utca 34. szám alatt szép épület megörökítését. Lehet, hogy neki tetszett, és üzletet látott benne, miként az is előfordulhatott, hogy a székházukra büszke vármegyei gazdálkodók kérték fel az épület megörökítésére. Az mindenesetre valószínűnek látszik – az árnyékok miatt –, hogy valamikor a huszadik század első éveiben, egy hétköznapon, dél körül Fuchs Manó vagy fényképésze a masinájával kiballagott a Baross utca 34. számhoz, az Ostor utcai torkolattal szemben megállt és megörökítette az épületet. Úgy, hogy őt közben az „utca népe” figyelte. Többségében iskolás fiúk és lányok, akik talán a közeli Konstantin iskolából tartottak hazafelé tanítás után. A kilenc gyerek között minden bizonnyal lett olyan, aki a század mindkét háborúját túlélve, Szolnokon maradva, láthatta ennek a szép háznak a sokszori átalakulását és lassú elkopását. De talán a gyerekek déd- vagy ükunokái között lesz olyan, aki láthatja majd a Baross utca egyetlen szecessziós házának a feltámadását, azaz újra az eredeti pompáját.