– Zeneszerzést tanult a Zeneakadémián, mégis karmesterként ismerjük Szolnokon. Ez olyan, mint amikor a költő irodalmi lapot szerkeszt?

– Jó hasonlat. Tizenkét évig tanultam zeneszerzést, de soha nem akartam zeneszerző lenni. Viszont ez kellett ahhoz, hogy megfejthessem, mit is akarnak mondani a zeneszerzők. A kotta ugyanis csak töredékes információk halmaza, és egy opera vagy operett esetében semmit nem árulnak el például a dramaturgiáról. Egyébként sokat írtam és hangszereltem is, de soha nem azért, mert valamiféle kényszer lett volna bennem. Viszont amiatt, hogy ehhez is értek, talán sok zenei anyaghoz bátrabban nyúlok. A zeneszerzés mellett végeztem el a Zeneakadémia karmester szakát, valamint több hazai és külföldi mesterkurzuson is részt vettem.

– Nem zavarja, hogy a zenekari árokban kevesebb fény jut Önre? Legfeljebb akkor látjuk, amikor a meghajlásnál felhívják a színpadra.

– Ha rajtam múlna, egyszer se mennék fel a színpadra, mivel engem a közösen létrehozott előadás sikere érdekel. A zenekari árokban viszont mindent pontosan érzékelek. Az első taktus után tudom, hogy sikerült-e megfogni a közönséget, vagy még három-négy számon át dolgozni fogunk azon, hogy megnyerjük a figyelmüket.

– És a zenés daraboknál ki a főnök az előadáskor: a színész vagy a karmester?

– A próbaidőszakban a rendezővel vagyok, viszont amikor már előadás van, akkor a színészt kell segítenem. Erre a viszonyra nem is jó meghatározás, hogy ?ki a főnök?, mert ez inkább olyan, mint egy házasság. Ha kell, megyek a színész után, mert a szeme villanásából, fél perccel korábban tudom, hogy valami gubanc lesz. Nem lehet elvek, meg kivagyiság miatt ragaszkodni az elképzeléseinkhez, amikor ez egy nagy közös játék. A szolnoki Jézus Krisztust két Júdással játsszuk, és pontosan tudom, kihez, milyen tempó illik. Miért kínozzam a színészt, tegyem kockára az előadást a magam elképzelései miatt? A karmesterség harminc százalékban megtanulható ismeret, ami persze mindent megalapoz, hetven százalékban viszont emberi lélek, ami minden előadás, minden pillanatában más, és úgy forr, mint egy jó bor.

– Tíz éve zenei vezetője és karnagya a Szigligeti Színháznak. Hogy került Szolnokra?

– Igazából Kesselyák Gergely, aki Miskolcon főnököm volt, ajánlott Vass Lajos figyelmébe. Többször beszéltünk telefonon, de végül a Marica grófnő döntötte el a dolgot. Tizenkét nappal a bemutató előtt kellett beugranom, úgyhogy jöttem. Az elmúlt tíz évben sok helyre csábítottak, de sok apró, pozitív emberi és szakmai ok miatt hűséges maradtam.

– Mik ezek az apró és pozitív okok?

– Ez a színház, ez a város még mindig egy működő közeg, ahol, ha olykor kompromisszumok árán is, de lehet dolgozni és alkotni. Itt senki nem beszél bele a másik dolgába, csak próbálja legjobban csinálni a sajátját. Jó emberekből és körülményekből csak kilencven százalékot kihozni nekem kevés. Viszont egy látszólag gyengébb adottságokkal bíró társulattal kétszáz-kétszázötven százalékon teljesíteni, az többet jelent, ráadásul a közönségnek és művésznek is rengeteget ad. Az így létrejött előadásaink semmivel nem maradnak el a máshol láthatóktól. Sőt!

– Zenei vezetőként mennyire van beleszólása a műsortervbe?

– Különböző színházigazgatói felfogások vannak. Van, aki nagyon erős vízióval bír, megmondja, mit akar, mit mutassunk be, és azt kell és lehet szolgálni. A másik felfogás, amikor mindent bedobunk a közösbe, együtt gondolkodunk azon, hogy mit kellene bemutatni, mire vagyunk képesek, és agyalunk, hogy a szolnoki közönségnek, az itteni bérletes szokásoknak megfeleljünk. Biztos vagyok abban, hogy a Feketeszárú cseresznyét vagy a Tanítónőt máshol nem lehetett volna így bemutatni. Mert Szolnokon mindenkinek van valamilyen módon személyes kötődése a darabokban lévő élethelyzetekhez.

– Mióta készül a Légy jó mindhaláligra?

– Ahogy kipihenjük a szilveszteri gálát, lényegében elkezdjük tervezni a következő évadot, tehát január óta tudom, hogy bemutatjuk a darabot. A rendezővel, Radó Denise-zel júniusban ültünk le először, de mivel félszavakból is megértjük egymást, nem kellett hosszasan beszélnünk. Az a jó, hogy Denise nagyon felkészült rendező, aki pontosan tudja, mit akar. Ezért nem úgy kell elképzelni, hogy mi órákig ülünk egy szobában, és törjük a fejünket, hanem ha valamelyikünknek bárhol eszébe jut valami, gyorsan megbeszéljük. Kigondol valamit, ahhoz elkészítem, amit én gondolok róla, és így folyamatosan születik az előadás. Már kétszer találkoztam a Légy jó mindhaláliggal, Denise mégis tudott olyan ötletekkel előállni, ami eszembe nem jutott volna.

– És mikor kezdtek a zenekarral próbálni?

– A zenekari tagok október elején kapták meg a kottákat és a CD-t, és aztán október végén, november elején hat alkalommal próbáltunk. Ebben a zenekarban profik játszanak, akikkel ennyi idő alatt fel tudunk készülni az előadásra. A hathetes próbaidőszakban a színészekkel korrepetitor dolgozik, így a zenekar csak most, a főpróbahéten ült be a zenekari árokba.

– Mennyire lett szolnoki ebben a tíz évben?

– Lehet, hogy kiábrándító, amit mondok, de egyáltalán nem lettem az. Pedig lélekben és gondolatban sokat köszönhetek a városnak és a közönségnek, amiből remélem, sok estén, sok szépet sikerült visszaadnom. Nekem ez egy munkahely, ha Szolnokon vagyok, akkor dolgozom. Persze ebben a tíz évben a színházon kívül is rengeteg embert megismertem, óhatatlan, hogy hallok dolgokat, érnek hatások. De például szoros barátságokat sem kötöttem. Mert ami az itteni kollégákkal összeköt, az egészen más. Az egy olyan bizalmon, egymásra utaltságon és odafigyelésen alapuló emberi kapcsolat, amitől ez az egész színház működik.

(Az első két fotó a martonracz.hu oldalról, a címlap és az utolsó két kép a Szigligeti Színház honlapjáról származik.)

EZ A CIKK ELŐSZÖR 2011. NOVEMBER 15-ÉN JELENT MEG A BLOGSZOLNOKON.