Nem tudom, ki hogy van vele, de nem szívesen váltok bankot. Az elmúlt huszonöt évben, amióta saját számlám van, ez talán, ha háromszor fordult elő. És egyszer sem önszántamból.

Először a Postabank ügyfele voltam. Emlékszik még valaki Princz Gáborra és az ő csodálatos intézményére? Csak részben múlott rajtam, hogy az a kapcsolat véget ért.

Igaz, közben az Agrobankkal is összebútoroztunk. Az is egy szép történet. Velük úgy jöttem össze, hogy az egész egyetem ügyfelük lett, így egyszer csak hozzájuk érkezett az ösztöndíjam. Igaz, tőlük kaptam életem első bankkártyáját. Ami egy takarékbélyegen felnőtt embernek, a kilencvenes évek közepe táján, valódi csoda volt. Miként annak megélése is, ahogy egy reggelre csődbe mentek, és mehetett a kártyám a kacatgyűjteményembe.

Még szerencse – csak azt nem tudom, kinek -, hogy a legnagyobb hazai pénzintézet nyújtott segítő kezet a számlavezető nélkül maradt egyetemistáknak. Persze, szerződéskötés után már úgy bántak velem, mint egy kapcával, csak a különböző díjakat szedték. Igaz, így is tartós volt a kapcsolat. És, ha nincs egy olasz csábító, aki hajlandó volt lakásfelújításra kölcsönt adni, persze csak akkor, ha náluk vezetem a számlámat, talán még ma is önként hizlalom az egyik leggazdagabb magyar vagyonát.

Lassan tíz éve vagyok a gaz olasz csábító foglya. Akivel lehetne szakítani, de mi a biztosíték arra, hogy mással jobb lesz. Meg hát, kényelmes is vagyok, sok minden is köt hozzájuk, úgyhogy inkább bosszankodok és lenyelem, ha úgy tapasztalom, valami szalasztott bolond tévedt a legfelső vezetésükbe.

Hetek óta azzal szekáltak, hogy ha nem váltok a netbankon automatikus jelszó-generátorra, akkor hamarosan nem tudok otthonról bankolni. Mi? Azonnal felszökik a pulzusom, ha valaki a számítógépemet babrálja. A megszokott programok módosításától, frissítésétől pedig egyenesen a falra mászok. Tehát már annak a lehetőségétől is begőzölök, ha valaki megvillantja, hogy nem tudok a megszokott módon itthonról bankolni, és újra a fiókban kell múlatnom az időmet.

Persze, értem teszik. Mint a gyógyszergyár, aki az én hosszú és egészséges életemért küld. Ne hülyítsük egymást!

De egy fogoly nem vitatkozik. Teljesíti a parancsot. Azaz útba ejtettem egy bankfiókot. És agyilag kész lettem. Előadták, hogy a biztonságos bankolásom érdekében, ezentúl egy miniatűr pendrive méretű kütyüvel kell belépési jelszót generálnom. Nem én találok ki magamnak jelszót. Nem a mobilomra érkezik a belépéshez szükséges kód. Nem! Egy miniatűr valamit kell nyomkodni, aminek a picike kijelzőjén megjelenik a szükséges számsor. Amit aztán beírhatok a számítógépembe vagy az okostelefonomba.

Biztos én vagyok hülye, meg trehány, de az nekem nem nyújt nagyobb biztonságot, ha egy újabb elektronikus eszközre kell vigyáznom. És magamnál tartani. Két telefon és egy laptop mellett. Miközben afelé haladunk, hogy a sok eszközből lehetőleg egy legyen.

Ezekre a hülye olaszokra meg valami ügyes kínai kereskedő rásózott pár konténer tamagocsit, amit most fedezett fel valamelyik eltakarításra ítélt piac rejtett zugában. Gondolom, jól meg is olajozta az üzletet, mert normális elmeállapotban, pénzügyekkel foglalkozó ilyet már nem köt.

És ezzel nincs vége. A dörzsölt kínai árusnál már csak a papírbeszállítók jártak jobban ezzel az én érdekeimet védő banki akcióval. Mert hát a XXI. században, az online világban élünk, amikor lényegében mindent elektronikusan tárolunk. Csak előtte még bőségesen lepapírozzuk a dolgokat. Nem viccelek! Ennek a felesleges kütyünek az átvételéhez 20 darab A4-as papírt nyomtattak ki a bankfiókban. Hát hol vannak a környezetvédők?

Ismeretlen helyen tartózkodnak. Mint a valódi fogyasztóvédők. Mert ahhoz ugye nem férhet kétség, hogy mindennek a költségét az ügyfelek fedezik. Mert nem az olasz meg magyar pénzügyi zsenik dobják össze a hülyeségük árát, az biztos.