Azt nem tudhatjuk, hogy Gyula mennyit látott Szolnokból 1914 nyarán, és valaha találkozott-e még Kulcsár Vilma úrleánnyal. Száz év távlatából csak azt mondhatjuk, hogy annak az igaz ügynek a megvédelmezése, amiért Szolnok érintésével indult, nem sikerült.

Nagy lehetett a forgalom 1914. augusztus 4-én, a szolnoki vasútállomáson, hiszen ekkor már egy hete hadban álltunk Szerbiával. Az első hősi halottakról is hírt adtak már a korabeli lapok, de az egyenruhákban vonatra szálló férfiak még hittek abban, hogy mire lehullanak a levelek, otthon lehetnek. A valahonnan Biharból indult Gyula is szentül hihetett abban – amit anzikszára le is írt -, hogy „igaz ügyünk megvédelmezésére” kelt útra. Nem vethetjük a szemére, hogy valószínűleg meg sem fordult a fejében: azon a nyáron értek véget a boldog békeidők, elköszönt a hosszú XIX. század, és elkezdődött a mindent felforgató, véres XX. század.

Nem hinném, hogy Gyula a vasútállomásnál többet látott Szolnokból. Csak feltételezem, hogy egy-két nappal korábban indulhatott a vonatuk Bihar megyéből – azaz a mai Erdélyből -, és városunk érintésével Szerbia felé tartottak. A feltorlódott forgalom miatt, meg élelmiszer vételezése okán is várakozhattak valamennyit a városban, amit arra használt, hogy hírt adjon magáról kedvesének. Azért gondolom, hogy gyengéd szálak fűzhették Kulcsár Vilma úrleányhoz, mert különben nem engedhette volna meg magának azt a pimaszságot, hogy „Kedves Vilmám” megszólítást használjon egy mindenki által elolvashatott képeslapon.

A kacifántos, de gyönyörű és egyenletes betűkkel írt szövegből sajnos nem bogarászható ki Gyula teljes neve – pedig még katonai alakulata számát is megadta -, ahogy a bihari település neve sem. Csak annyi: „Jelenleg Szolnokon vagyunk. Ha igaz, innen indulunk igaz ügyünk megvédelmezésére. Ha lapjaim megkapta, mindegyikre gyors választ kérek.” Eszméletlen minőségű ceruzával írt, hogy még ma is ennyi látszik belőle.

Ha elég ideje volt Gyulának, talán megfordította a Gerő Ignácz kiadásában megjelent képeslapot. Azt biztos nem sejtette, hogy a korabeli fényképész, az 1907-ben átadott Népbank első emeleti erkélyéről készítette, az akkor már bő másfél évtizede Kossuth térnek nevezett főteret ábrázoló képet. A kép jobb alsó sarkában azonban észrevehette a villanyoszlopot, ami azért akkoriban még csak a nagyobb városok kiváltsága volt. Láthatta a kerek hirdetési oszlopot és a téren sorakozó rengeteg fiákert, amiről pedig arra következtethetett, hogy nem mehet olyan rosszul a szolnokiaknak. Bár a piac nem túl zsúfolt és csak a középen kövezett, de talán nem akkor készült a fotó, amikor még a mellékutcákat is árusok töltötték meg.

Szabadjára engedett fantáziám szerint Gyula mellé egy frissen megismert katonatársa telepedett le, aki pár évvel korábba járt Szolnokon, és tőle tudhatta, hogy az a kétszintes épület egy szálloda, földszintjén remek boltokkal, mellette kettővel meg a pénzügyi palota. Rábökhetett a fedett artézi kútra, amiből isteni víz csordogált, aztán meg a fehér obeliszkre, a 68-as gyalogezred emlékművére. Aminél egy pillanatra megtorpant. Egymásra néztek, mert mindkettőjükben átsuhant a gondolat, hogy vajon Szolnok érintésével hazatérnek-e még valaha, vagy ők is csak egy felvésett név lesznek majd egy hasonló obeliszken.