Még néhány ilyen este, és ami a bécsieknek az Újévi koncert, olyan lesz nekünk, szolnokiaknak a tánckoncert. Akik látták a tavalyit, azok úgy gondolhatták, nem hagyják ki az ideit sem, és nekik talán már hozzá is tartozik az év elejéhez a Szolnoki Szimfonikus Zenekar és a Magyar Állami Nép Együttes közös produkciója. Nem tudom, hányan lehettek azok, akiknek első, ezért új volt ez az élmény, az azonban tény, hogy vasárnap este egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a sportcsarnokban. Mint egy fontosabb Olaj meccsen, legalább annyian voltunk a lelátókon és a küzdőtéren felállított színpad előtt.

Persze itt sokkal többen járultak hozzá a sikerhez, mint a kosármeccseken szokás. Nyugodtan mondhatjuk, hogy igazi sztárok szórakoztatták a szolnoki közönséget, hiszen Sebő Ferenc – a táncház-mozgalom atyja – zenekarával és a csodálatos hangú Herczku Ágival lépett fel. Izaki Masahiro karnagy – a Szolnoki Szimfonikusok vezetője, a Naphimnusz koncert zenei rendezője – pedig saját zenekara mellett nemcsak több énekkart, de például Ókovács Szilvesztert, a Magyar Állami Operaház főigazgatóját, ezúttal, mint baritont is dirigálhatta. És ehhez jöttek még Mihályi Gábor táncosai, akik valami elképesztő ördöngösséggel játszották el a testükkel mindazt, amit mi csak hallani voltunk képesek.

Nehéz eldönteni, hogy a zene vagy a tánc volt-e a nagyobb élmény. Amikor az elején Masahiro mester intésére összeállt a vagy kétszáz fős zenekar és énekkar, majd zengeni kezdett a Carmina Burana, a hideg futkosott a hátamon. És voltak olyan fantasztikusan kiválasztott részletek, amelyekre úgy verte az ütemet a lábam, mint egy rock koncerten. Herczku Ági hangjánál pedig mindig azt kerestem először, hogy honnan jön ez az egyáltalán nem tolakodó, a produkciót alázatosan kiszolgáló csoda.

A Magyar Állami Nép Együttes produkciója fölött pedig nehéz napirendre térni. Vörös-fekete-arany ruháikban, elképesztően rafinált koreográfiájukkal, kavarogva, áradva és elapadva használták a hatalmas teret. Mozgáskultúrájában alulképzett nézőként tátott szájjal kellett belefeledkeznem abba, amit ezek az emberek a zene lüktetésére a testükkel voltak elmondani képesek.

Azt hiszem, az a jó produkció, ami úgy ér véget, hogy a nézőben hirtelen hatalmas hiányérzet támad. Mert olyan jó lenne még-még-még nézni, hallani és így egy kicsit részesének lenni annak, ami tulajdonképpen csak emberi hangokból, megszólaltatott hangszerekből és mozgásból állt össze. Csak? Meg abból a megfoghatatlan valamiből, amitől olyan lett ez az este, hogy már most számolni kell a napokat 2014 januárjának első hétvégéjéig.

Mert ugye, akkor újra találkozunk?