Egy 1940 nyarán ideiglenesen Szolnokon állomásozó gyorshadtest katonája küldte ezt a Monostory-féle képeslapot Pestújhelyre. Gőzhajó, kiépült Tisza-parti mellvéd, füstölő szállodai kémény, no meg a három templom. Alig húsz év elteltével újra katonák postáztak képeslapokat Szolnokról.

A huszadik század első másfél évtizedéből azért maradt ránk viszonylag sok szolnoki képeslap, mert az első világháború idején a frontra vonuló vagy onnan érkező katonák az itteni állomásról még vagy már, de rendszeresen küldtek anzikszokat a szeretteiknek. Világos, hogy a legtöbb esetben nem érdekelte őket, mi látható a lapok képes oldalain, hiszen nem kirándulni, világot járni indultak, és nem elsősorban az élményeikről számoltak be, inkább csak tudatni akarták: élnek. Külön tanulmányt megérnének ezek az 1914-1918 között Szolnokról az Osztrák-Magyar Monarchia különböző területeire küldött anzikszok írott oldalai, ahol a nagy háború személyes történetei jelennek meg. És ma már tudjuk, az emberiségnem tanult saját történelméből, így alig két évtizeddel később ismét katonák küldtek képeslapokat Szolnokról. A mellékelt anzikszot feltételezhetően Gállos Gyula, aki „apa”-ként írta alá – szerintem – a feleségének postázott lapot, amiről kiderül, hogy gyorshadtestével tartózkodik Szolnokon, de már nagyon menne haza.

A katonák által Szolnokról küldött képeslapok fotós oldalai nagyon szépen megrajzolják a második világháború előtti Szolnok képét. A Gállos Gyula által postázott lapon például már a kiépült Tisza-part és a sétány is látható, amit Monostory György, fővárosi képeslapkiadó fotósa a folyón átívelő híd szandai végéről készíthetett. A fák lombjai alapján valamikor nyáron. Már csak az a kérdés, hogy melyik nyáron, hiszen a gátra került sétány 1932-ben lett kész, így ez a fotó csak ezt követően készülhetett. Ezt a képeslapot meg 1940 nyarán adták fel, tehát a kép legkésőbb 1939 nyarán születhetett. Azaz nagyjából hét év lehetett, amikor a Monostory által felkért fotós a „szép” Tisza-hídon dolgozhatott.

Mondhatnánk, hogy Szolnoknak ez a része az elmúlt nyolc-kilenc évtizedben szinte semmi sem változott. Távolról. A belvárosi nagytemplomot azóta legalább háromszor renoválták, a hozzá tartozó rendház pedig látott néhány rendszerváltást. A torony tövében lévő egykori polgári leányiskola szintén, így az előtte futó utcának, és magának az iskolának is minimum három neve volt a fotózás óta. A zsinagóga már e kép készítésekor is egy részben jogfosztott nép és vallás temploma volt, hogy aztán raktár és kiállítótér legyen belőle. És biztosak lehetünk abban is, hogy a református templom kakasa a fotózás pillanatában még nincs átlőve, arra négy-öt évvel később került sor.

A Tisza szálló a fotózáskor alig lehetett még tízéves, de valószínűleg már új bérlője volt, és talán az akkori polgármester székébe kerülő panama is zajlott már a falai között. Viszont legalább működött, amit a mára átépített kéményéből ömlő fekete füst is jelez. Nem kétséges, hogy a szálloda- és az étteremszárny közé zárt kerthelyiségben komoly élet lehetett esténként, és a magam részéről abban is biztos vagyok, a fotózáskor még vendégben sem szenvedett hiányt „A Tisza”. Hogy a szálló alatt, a Tiszán látható stég vajon a hotelhez tartozott-e, azt nem tudhatom, bár nem zárnám ki, hogy az ott, valamiféle úszó fürdőház. Ugyanígy bizonytalan vagyok a képen látható oldalkerekes gőzös tekintetében is: az vajon egy sétahajó vagy az akkor még menetrend szerint közlekedő utasszállító? Azt azonban tudom, hogy a kép készítése után néhány évvel már nem turisták használták a szálloda épületét, bár idegen szó annál sűrűbben hangzott el benne.