A Szolnoki Művésztelepről, Szigeti Henrik kiadásában megjelent egyik legkorábbi képeslapon könyörög Gáspár Dezső a francia himnusz összes szólamáért tekintetes Réh Dezsőnek. Akinek a Királyi Kúriára küldte lapját, válaszcímnek pedig a Szolnoki Művésztelepet adta meg.

Azt gondolom, hogy Szigeti Henrik udvari fényképész kifejezett kedvelője lehetett a Szolnoki Művésztelepnek, és bár mindig a Szapáry utcában működött a műterme, gyakran kilátogatott a Vártemplom tövébe. Ráadásul sűrűn magával vitte méretes fotómasináját is, legalábbis erre utal az a talán féltucatnyi szolnoki képeslap, amin a fotói szerepelnek, és amelyek vagy a Művésztelepet ábrázolják, vagy nyilvánvalóan onnan készültek. Afelől sincs kétségem, hogy az ezen a képeslapon látható hamis vártoronyban is gyakran megfordult, és nem feltétlenül az lenti részében kialakított kellemes borospince miatt. Sokkal inkább a sátortető alatti kilátóban, netán a tetőn körbefutó padozaton járhatott, merthogy jó pár olyan képe ismert, amin a Zagyva túloldalát örökítette meg, nagy valószínűséggel ezekről a helyekről fotózva. Ha patetikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy ezzel az általa kiadott képeslappal, mintegy emléket állított számtalan fotózása helyszínének.

Ami e képeslap 1910 körüli megjelenésekor sem volt Szolnok legismertebb pontja. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy ezen a felvételen viszonylag még új a torony, a mellette lévő rom és a mai napig álló műteremház is. Merthogy a ma is a Művésztelepen álló vártorony alig múlt száz éves, hiszen azt az első lelkes lakók, a szolnoki földvár feltételezett köveiből hordták össze. Tehát az nem a néhai szolnoki erőd megmaradt darabja, legfeljebb pár művész és lokálpatrióta tisztelgése az eltűnt múlt előtt. Amit egyébként Szigeti Henrik fotója remekül ad vissza.

A Mester kiadásában megjelent képeslap birtokomban lévő példánya esetében természetesen nem csak a felhasznált fotó az érdekes, hanem a hátlapra írt szöveg is. Mert abból úgy tűnik, hogy a telep egy korabeli lakója – az a bizonyos Gáspár Dezső – pont a Művésztelepet megörökítő lapon küldött kétségbeesett üzenetet a fővárosba. „Nagyon kérem arra, hogy legyen szíves…” Szépen körülírta, hogy a címzett végre, valahára küldje már a Marseillaise összes szólamát. Amit a képeslap megfogalmazója, írásos ígérete alapján, „leírás” – magyarul másolás – után „azonnal, ajánlva” visszaküld. Miért lehetett ennyire fontos Szolnokon a francia himnusz? Vagy a címzett, Réh Dezső birtokában valami különleges feldolgozása lehetett a dalnak? Hiszen a Marseillaise-t már a szabadságharc idején is énekelték, tehát ekkor már majdnem száz éve ismerték Magyarországon. És miért éppen olyan valakitől kellett elkérni, aki egyébként a Királyi Kúria épületében – ma a Néprajzi Múzeum a fővárosban – dolgozott? Valami amatőr zeneszerző vagy kórista lehetett?

Mindenesetre remélem, hogy a két Dezső képeslapváltása eredménnyel járt, és az 1910-es években valami különleges átiratban csendülhetett fel Szolnokon a szabadság, egyenlőség, testvériség himnusza. Miként azt is, hogy az akkori fővárosi Országház téren – ma Kossuth tér – dolgozó Réh Dezső megjegyezte, milyen klassz Művésztelep jött létre Szolnokon. Az se zavar, ha esetleg ő is ugyanazt gondolta a bal szélen álló toronyról és romról, mint ma is sokan, hogy az a régi szolnoki vár maradványa.