A Kossuth tér sarkán működő Faragó Sándor papíráruháza az első világháború előtt nem sokkal jelentethette meg ezt a képeslapot, amihez már az új Tisza-híd belvárosi hídfőjéről állva készült a felvétel. Igaz, a lapot egy Monarchiabeli katona már a háború éveiben küldhette Szolnokról az otthonába.

Bár az 1911-ben átadott, első vasszerkezetes Tisza-hidunk nem látszik ezen a képeslapon, mégis biztosak lehetünk abban, hogy már annak új, kőből emelt hídfőjéről készítette ezt a felvételt az ismeretlen fotós. Ugyanis, ha a kép bal oldalára, a Művésztelep irányába nézünk, akkor ott már láthatjuk a fehér márványból készült Damjanich-emlékművet, amit pontosan egy évvel a Tisza-híd átadása után emeltek közadakozásból.

Feltételezem azonban, hogy a képeslapnak ezt a példányát csak valamikor az első világháború idején adhatták postára, mégpedig egy cseh vagy szlovák anyanyelvű, Szolnokon áthaladó vagy itt állomásozó Monarchiabeli katona. Sajnos a bélyeget és a bélyegzőt barbár módon eltávolították a lapról, és a feladó sem tartotta fontosnak a dátumozást, ám a kisilabizálható szöveg, illetve a katonai hadtestre vonatkozó számozás az 1914-18 közötti postázást valószínűsíti. Ami nem is lenne meglepő, hiszen számtalan, a múlt század elejéről származó, Szolnokot ábrázoló képeslap azért maradhatott fenn, és kerül elő távoli helyekről, mert a várost valamiért érintő katonáknak ez volt az egyetlen lehetősége, hogy hírt adjanak magukról a nagy háborúban.

A Tisza és a Zagyva torkolatát ábrázoló, talán az 1913-as vagy 1914-es zöldár idején készült kép sok mindent elárul a száz évvel ezelőtti Szolnokról. Egyrészt jól látszik, hogy a folyók áradásával való küzdelem mindig hozzátartozott a város életéhez. Ugyanakkor bő száz esztendő alatt lényegében eltűntek a szállítóhajók a folyóról, a Tisza megszűnt vízi útnak lenni, holott valószínű, hogy egy évezreden át, így még 1913-14 körül is ilyen funkciót töltött be. A torkolat környéke lényegében tele van úsztatott fával, amiket valahol a Tisza felső folyásánál, a Kárpátok környékén raktak vízre.

Hogy aztán Szolnokon feldolgozzák, vagy a vasút teremtette lehetőségnek köszönhetően az ország és a Monarchia más részei felé szállítsák tovább azokat. Az is jól látszik, hogy a mai Olajos-házak helyén valamiféle fatelep működhetett, ahol gyönyörűen összerakva várta a vízből kihalászott fa a további sorsát. Persze nemcsak fa úszott akkoriban a Tiszán, de olyan „bőgős” hajók is, amiből néhány ezen a képen a Zagyva-hídhoz közelebb horgonyoz, illetve olyan halászhajók, amilyet a „lábunk előtt” örökített meg a fotós.

Érdemes egy pillantást a távolba is vetni. Fentebb a Tisza parton ugyanis egy gyárkémény látható, ami valószínűleg a Scheftsik-féle helyi „villamoserőműhöz” tartozhatott, aminek köszönhetően Szolnokon már 1896-ban megjelent az elektromos közvilágítás. Mintha a Zagyva-híd vár felé eső végénél látszódna is egy nagyobb villanyoszlop. Ami mögött pedig ekkor már legalább 10-12 éve működött a Szolnoki Művésztelep, ahonnan persze még jó másfél évtizeden keresztül fahídon lehetett átkelni a belváros felé.