Szolnokot és Makót is alaposan megkínozta a török hódoltság, meg az azt követő háborús negyedszázad, mindenesetre mi még csak egy alföldi kisváros voltunk tiszai átkelővel és sóhivatallal, amikor Makó már megyeszékhelyként funkcionált. Az azonban nem lehet kétséges, hogy a két város nagyjából ugyanakkor, a kiegyezés után élte aranykorát, aminek az alapját nálunk a vasút, náluk a mezőgazdaság – különösen a hagyma – teremtette meg. Mivel Makó jó félévszázados előnnyel indult a polgárosodás útján, ott kicsit több és nagyobb palota épült a XIX. század második felében. Makó Trianon után azonban elvesztette megyeszékhely mivoltát, amitől kissé meg is torpant, de valami elképesztő szellemi pezsgés és közélet jellemezte akkor is, amikor Szolnok éppen iparosodó középvárossá fejlődött. Mivel ott pár hónappal előbb haladt át a forint, mint nálunk, és talán stratégiailag sem volt olyan fontos, mint mi, a második világháború Szolnoknál kevésbé pusztította. Az új világ viszont alaposan rajta hagyta a kézjegyét Makón is, amit hozzánk hasonlóan lerombolt városnegyedek, elpusztított jellegzetes házak, és a szocialista várostervezés nyomai jeleznek.
Makó múltjáról mindez egy óra alatt megtudható a helyi József Attila Múzeum Küzdelmes évszázadok című, a város történetét 1699-1989 között bemutató kiállításán. Ahol a hatalmas, historizáló festmények kíséretében nemcsak a daliás megyeszékhelyi idők – szabadságharccal, polgárosodással – jelennek meg, hanem például a két világháború közötti időszak József Attilával és Juhász Gyulával is. Persze mondhatnánk, könnyű ott, ahol egy Galamb József – a Ford T-modell tervezője -, egy Joseph Pulitzer – a modern sajtó megteremtője – vagy éppen Páger Antal színész született. Szerintem meg Szolnok múltjában se lenne lehetetlen néhány hasonló, csak éppen más területen alkotó kalibert találni.
A makói helytörténeti tárlat nem azért jó, mert lényegében egy fekete T-modellel kezdődik. Még csak nem is amiatt, hogy egy alig harmincéves, eredetileg is múzeumnak tervezett épületben látható. Hanem attól, hogy nem akar egy-egy korból mindent megmutatni, hanem igyekszik három évszázadból a legérdekesebb dolgokat felvillantani. Ráadásul miközben az egyik oldalon történelmi dokumentumok és tárgyak sorakoznak nem unalmasan és tankönyv ízűen, addig a másikon láthatjuk, milyen otthonokban, milyen tárgyak között élhettek a makóiak. A két oldal pedig azon a piactéren ér össze, ahol a városra és környékére leginkább jellemző tárgyakat árulják a földről vagy a pultokról. Mindezektől pedig az egész annyira helyi és emberközeli, hogy egy távolról érkező kisiskolás is élvezni tudja.
Rólam nem is beszélve, aki természetesen elájul attól, hogy a múltszázad nagy árvize lehet egy város múzeumban mutogatott történelme. Amint azon sincs szégyenkeznivaló, hogy a Rákosi- és a Kádár-kor sem kerülte el a települést, sőt volt 1956 és visszarendeződés, meg még rendszerváltás is lecserélt intézményi táblákkal és „Továris konyec” plakátokkal. Mindezek alapján nekem még az is belefér, hogy bár a kiállítás címében 1989 a záró dátum, azért a rendszerváltás utáni első, helyi képviselőtestület tablója is helyet kapott a falon. Persze más az a mentalitás, ahol az 1990-ig a főtéren álló emlékművet nem kidobták, hanem a múzeumban raktározzák.
Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy mindezt a nekem nagyon tetsző, jó példa miatt hoztam ide. Persze gőzöm sincs a makói és más múzeumok feladatáról és költségvetéséről – a pálya széléről kiabálok -, de azért szomorúnak tartom, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után, lassan húsz évvel a szolnoki múzeum rekonstrukcióját követően még semmit nem tudunk megmutatni a város XX. századi történelmének jelentős részéről. Mintha nálunk akkor állt volna meg az idő, amikor a múzeumunkat megalapították.