– Hogyan született az „Arccal a földön a Huszadik Század!” című előadás?
– Szerettünk volna az 1956-os Forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára egy méltó, de semmi esetre sem elkoptatott anyagot összeállítani. Rózsássy Barbara József Attila-díjas költőnő – akivel egyébként ez a harmadik közös versszínházi előadásunk – ajánlotta az úgynevezett „füveskerti” költőket, azaz az 50-es években politikai okokból a váci fegyházba zárt költők életművét. Ez számunkra is hatalmas felfedezés volt. Olyanok vannak közöttük, mint például a még élő és ezeket az életműveket napvilágra hozó Kárpáti Kamill, az ?56-ban hősi halált halt Gérecz Attila vagy Tollas Tibor, aki az emigráció egyik legfontosabb lapjának, a Nemzetőrnek az alapítója. De szolnoki vonatkozása is van az előadásnak, hiszen Szathmáry György itt született, a Verseghybe járt, és egy ottani tanára nyomta fel először az ÁVH-nál rendszerellenes versei miatt. Később feleségül vette Rékasy Ildikót, de annyira megnyomorították lelkileg, hogy a börtön után sajnos már nem írt verset. Haláláig bárzongoristaként dolgozott.
– Hogy kapcsolódik ehhez az egy évszázaddal korábban élő és alkotó Vörösmarty Mihály?
– Az ő két verse adja az összeállítás keretét. A Hontalan cíművel kezdődik és az Előszóval zárul a műsor. Mindkét versben a hazáért és a békéért esengő hang szólal meg. Vörösmartyt a reformmozgalom, majd az 1848-as szabadságharc lelkesedéssel töltötte el, és lírája hol előhírnöke, hol kísérője volt a nemzeti küzdelemnek. A nemzeti becsületért és szabadságért vívott harc párhuzamot teremt a száz év különbséggel létező, két elnyomó korszak között. Ezzel a kerettel ugyanakkor egy dramaturgiai szempont is érvényesül. A börtönben elhangzó verseket a múlt távolságából, mintegy tükörből szemlélhetjük, bevonva a nézőt a versek mélységébe és fájdalmába. A zseniális Előszó pedig lehetőséget ad a végső összegzésre.
– Hol volt az est bemutatója, és merre léptek már fel vele?
– Az est az 1956-os Emlékbizottság és a Magyar Írószövetség támogatásával született tavaly, így a bemutató a szövetség székházában volt. Azóta játszottuk már a Múzeumok éjszakáján, a Tokaji Írótáborban, Kapolcson, többször a budapesti Pinceszínházban, a Józsefvárosi Galériában, és több vidéki városban illetve a határon túl is. A legnagyobb öröm és kihívás mégis az volt, amikor iskolai alternatív irodalomórák keretében mutathattuk be, többek között a Varga Katalin Gimnázium végzős növendékei előtt a szolnoki Városháza dísztermében. Nagy élmény volt az ?én? gimnáziumomban fellépni. Megtisztelő volt, hogy több ismerős tanár barátom is eljött megnézni.
– Ez az előadás is ugyanolyan jelmezes, kellékes, dramatizált, mint amilyen az Ybl Miklós tiszteletére készített volt 20014-ben?
– Az Ybl előadás a 19. század közepének atmoszféráját idézte korabeli jelmezekkel, kellékekkel, amiket képek alapján varrattunk és antikvitásokban szereztünk be. Ebben is korabeli jelmezek vannak, de egyetlen szál vastag kötél felhasználásával, puritán külsőségek közé álmodtuk meg. A kötél, az akasztófa kötelén túl sok mindent ki tud fejezni. Az összefonódást, a foglyul ejtést vagy éppen egy halottat. Egy nézőnk találóan arra asszociált, hogy „mindannyian egy pókhálón függünk”, ami újabb asszociációkra ad lehetőségeket. Ennek a kellékválasztásnak pont ez volt a célja.
– Kiknek szól az előadás, általában kikből áll a közönség?
– A legmozdíthatóbb közönségünk az idősebb korosztály, akikkel nemcsak kívülről megtanultatták, de meg is szeretették a verseket. Ma is megnyugtatja őket a versek olvasása, hallgatása, ugyanakkor nagyon szeretik a hagyományostól eltérő versszínházi formát. A másik pólus a fiatalok. Akik persze maguktól nem jönnek el, ezért mi megyünk hozzájuk, még ha ez is a nehezebben járható út. Nekünk kell pályáznunk, hogy elmehessünk az iskolákba. De fontos megérinteni ezt a korosztályt, és biztatni őket, hogy érdemes olvasni, írni, a nyelvünket használni.
– Amikor elkészül egy ilyen est, természetes, hogy Szolnokon is bemutatják?
– Szolnok a szívünk csücske. Mariann három évig volt itt társulati tag, nekem pedig Szolnokon él a családom. A Verseghy könyvtár vezetőivel évek óta jó a kapcsolatunk, feladatuknak érzik a szolnoki születésű művészek pártolását. Talán nehezen hihető, de szeretünk egy bőrönddel vonatra ülni és elmenni olyan helyekre, ahol nem a pesti „rivaldafényt”, hanem az igazi valóságot találjuk. Ezeken a helyeken megteremteni a katarzis pillanatait, az az igazi kihívás.
(Az előadás március 24-én 16.30 órától látható a Verseghy könyvtárban)
