Ma eladják a múltat, ami akár a jövőnk is lehetne. Patetikusan így is kommentálhatnám Szolnok első vasútállomásának, Magyarország egyik legrégebbi vasúti épületének, az Indóháznak a tervezett eladását. És mondhatom azt is: féltem az épületet.
Ennek a történetnek három fő- és két mellékszereplője van. Igaz, a szereplők nem konkrét személyek, hanem eltérő érdekű csoportok. Ez nehezítheti az együttműködést. Pedig a közös nevezőt meg kellene találni a belvárosi szórakozóhelyek működése és vendégeik viselt dolgai miatt.
Nem értem, hogy a Szapáry és a Sóház utca kereszteződésében mit keresnek több tonnás kamionok, betonkeverők és dömperek. Vagyis sejtem, hogy a sofőrök ugyanolyan nemtörődömök, mint akiknek a dolguk lenne a korlátozó táblákat kihelyeztetni. Vagy, ha nincs kampány, akkor felénk vakok a döntéshozók?
A héten elfogadhatja a parlament az úgynevezett pláza törvényt, ami tiltaná, hogy például Szolnokon 400 négyzetméternél nagyobb területű bevásárlóközpont épüljön a jövőben. Ez azonban csak egyetlen segítség ahhoz, hogy a kihaló belvárosokat, például a Kossuth terünket életre keltsük.
Azzal fogom kezdeni, hogy a város egyik leghangulatosabb tere lehetne, de... Még mielőtt elkezdem, tisztázom, hogy hajléktalan és hajléktalannak tűnő ember között óriási lehet a különbség. A végén pedig ötletelni fogok, és bevallani, hogy nem tudom a megoldást.
