Az a betegségem, hogy külföldön járva mindig azt nézem, hogy ott mi működik, ami nálunk nem. És vajon miért? Azt hiszem, ez nem kisebbrendűségi komplexus, hanem az örök optimizmus: ha már olyan büszkék vagyunk az eszünkre, néha használhatjuk is. Angliai jegyzetek.
Csalódottan álltam Strasbourg külvárosában, egy tisztviselő negyed apró utcácskájában, az egyforma rózsaszín, repkénnyel befuttatott házak között. A bejáratok az utcáról nyíltak, a szűk udvarokban kocsi beállók, hátrébb egy kis zöld. A kertek mögött pedig egy hatalmas monstrum, az Európai Parlament épülete.
Az ország egyik legjobb szerkesztője egyszer azt mondta: soha ne írj arról, ami lesz, mert nem biztos, hogy az úgy is lesz. Sokszor jutnak eszembe szavai Szolnokon. Néhány beruházásról már annyiszor leírták, hogy milyen jó lesz. Aztán még mindig semmi.
Mi a feladata egy önkormányzati képviselőnek? Az őt delegáló párt katonájaként fegyelmezetten szavazni, avagy a választók akaratát, véleményét, elképzeléseit képviselni, és a választók nevében a közhatalom gyakorlóit ellenőrizni? Demokrácia-felfogás kérdése. Ha az utóbbi mellett teszem le a voksom, akkor nem jobb a kevesebb képviselő.
Várom a köremaileket, az iwiw-es üzeneteket, a Facebook-os csatlakozási lehetőséget, és a népi mozgalomról szóló diadalittas híradásokat, amelyek a tűzijátékok pénze után a falra akasztandó százmilliókat is nemesebb célra szánják. Mert számoljunk csak!
