Úszni Szolnokon, a vizek városában. Hétvégén, a Tisza fővárosában. Szombaton vagy vasárnap, ahogy évek óta szokásom. Nem szép, hogy valaki "szennyezte" az egyetlen úszómedencét. Ám nagyobb baj, hogy tíz nap sem volt elég a megoldásra. Az igazi gáz viszont az alternatíva hiánya.
Lassan látszik, kik aspirálnak a szavazatainkra. Az első nyomdai termékekből az ígéretek, az üzenetek kiolvashatóak. Ez azonban nekem kevés. A második belvárosi híd és a vasútállomás felújítása után a kulturális örökségünk megőrzéséről és a kulturális tervekről is diskurálnék.
Ha Szolnok belvárosában egy ereszcsatornából a járdára kifolyt és megfagyott víztócsán nem estem volna hanyatt, talán nem foglalkoznék azzal, hogy egy európai városban hol a helye a tetőkről lefolyó csapadékvíznek. Főleg, hogy Szolnokon is van példa az esővíz kulturált elvezetésére.
Elmúlik egy újabb parlamenti ciklus anélkül, hogy a szolnoki Vasútállomás megújulna? Minimum három már biztosan eltelt. Vajon kié lesz a dicsőség, hogy ezt a nemcsak a várost érintő, Szolnok éves költségvetésének négy-ötszörösével egyező árú gigaberuházást elindítsa és végig is vigye?
A magyar kultúrát ünnepelni éppen olyan, mint az anyákat, a pedagógusokat vagy a gyereket. Évente egyszer megnyugtatja a lelkiismeretünket, aztán megfeledkezhetünk róla, semmibe vehetjük, vagy szemet hunyhatunk, ha bántják. Mint az anyákról, mint a tanárokat vagy a gyereket.
