A nemzeti ünnepek számomra nemcsak arról szólnak, hogy hol milyen rendezvény volt, és ki, miről mondott beszédet, hanem a különböző kitüntetésekről is. Előszeretettel bogarászom ugyanis a különböző listákat, és ha ismerős nevet találok, egy kicsit magaménak is érzem azt a kitüntetést.
Ezer nap, körülbelül ötszáz cikk, nagyjából másfélmillió karakter. Rengeteg új ismerős, számtalan támogató hozzászólás, és alig néhány sértődés és elmarasztalás. Egy hároméves szubjektív élményportáltól, amelynek gazdája "csak írni akarja a várost", ennyi éppen elég.
Mit gondolnak egy olyan vállalkozásról, amelyik úgy próbál ügyfeleket szerezni, hogy "plakátjait" felrajzszögezi a város fáira? Nem tartom sokkal megbízhatóbbnak, mint azokat a cégeket és szórakozóhelyeket, amelyek hasonló igényességgel szórják tele plakátjaikkal Szolnok függőleges felületeit.
Elmondhatatlanul gyűlöltem, amikor tinédzserként a felnőttek próbálták elmagyarázni, hogy mi lenne nekem a jó. Ma már olykor értem őket, ezért néha késztetést érzek, hogy hasonlóan osszam az észt. Eddig óvakodtam az ilyesmitől, de most megteszem. Mert úgy látom, nem reménytelen a dolog.
Lehet az a kiinduló álláspont, hogy a kezüket letörnénk, meg az orrukkal radíroznánk le a falra festett mocskukat. Vagy az, hogy valamit tegyen a rendőrség, ha már a kár mértékétől függően 1-8 évre lehetne bevarrni az alkotókat. Meg az is, hogy ami művészi, annak helye lehet, de nem akárhol.
