Azért szeretem az Ars-In-Kom által két évtizede szervezett Szolnoki Zenei Fesztiválokat és Őszi Művészeti Heteket, mert olyan produkciókat hoznak helybe, amikre egyébként vadászni kellene a műsornaptárokban, majd zarándokolhatnék értük a fővárosba. Ráadásul a Vass Lajos egykori szolnoki színidirektor, államtitkár és polgármester-jelölt nevéhez köthető cég olyan programokat hoz rendszeresen a városba, amelyek minőségüktől függetlenül is változatosságot csempésznek az itteni kulturális életébe. Szerintem nemcsak arra jók ezek az előadások, hogy összehasonlítási alapunk legyen a helyi produkciókkal, de arra is, hogy a kultúra különböző ágainak új közönséget toborozzanak Szolnokon. Olyanokat, akik akkor is itt akarnak fogyasztani, amikor éppen nincs a fentebb említett két programsorozat.

Ezek az alkalmi rendezvények fontosak azért is, mert nem a megszokott kulturális terekbe viszik a művészeteket és a fogyasztóikat. Persze sajátos varázsa van a színháznak, a mozinak, a galériának, de a szokatlan helyek mindig valami pluszt is hordoznak. Imádom, amikor a Tisza moziban színház van, a Verseghy parkban szabadtéri mozi, vagy éppen, mint most, a Megyeháza dísztermében Nézőművészeti Főiskola. A magam részéről nem bánnám, ha sokkal többször használnánk ezeket a tereket eredeti funkciójától eltérően. Sőt, megkockáztatom: annyi fantasztikus helyünk van, hogy világra szóló fesztiválokat is rendezhetnénk Szolnokon.

Amihez persze elengedhetetlen a megfelelő közönség. Aminek elképzelt, a nem is olyan távoli jövőben megtörténő kipusztulása az alapja a Nézőművészeti Főiskolának. Ahol Scherer Péter, Mucsi Zoltán és a kevésbé ismeret, de partnereihez felnövő Katona László arra vállalkoznak, hogy színházi nézőket neveljenek az aktuális közönségükből, mert akkor majd ismét kinyithatnak a teátrumok. Kacagtató abszurd, ami talán éppen attól működik, hogy az alaphelyzet nem is elképzelhetetlen. Nemcsak a színházművészek, de a kultúra valamennyi művelője számára az egyik legnagyobb kihívás, hogy a virtuális világból, a Facebook és a tévéképernyők elől a hagyományos kulturális terekbe csábítsák a ma már nem is olyan fiatalokat.

Persze nem lett volna ez az egész egy fergeteges szatíra, ha a színház megmentésén fáradozók ne lettek volna ismerősek napjaink diplomagyáraiból és kamu iskoláiból. Ahol az a legkevesebb, hogy azok tanítanak, akik nem értenek hozzá. Egoista beképzeltek és áltudományok mögé bújó tudatlanok, akik látszólag egymást segítve, a valóságban azonban egymást eltaposva próbálnak életben maradni, pontosabban a zavarosban halászni. Mindez úgy, hogy poénról poénra lépked a történet, aminek persze nem lehet normális végkifejlete.

Talán kétszázan ülhettünk a színházzá változtatott díszteremben a Megyeházán. És a tapsokból, nevetésekből úgy tűnt: nálunk is működött az előadás. Amiben részemről természetesen Mucsi Zoltán vitte a pálmát, aki már negyedszázada is hatalmasakat alakított Szolnokon.