Szandaszőlősről Szolnokra jártam gimnáziumba. Kora hajnalban indultam, mert gyalog kellett megtenni a hat kilométeres utat. A buszközlekedés akkor már napok óta szünetelt, és a néptelen utakon más jármű is ritkán járt. Előző nap egy hússzállító teherautó vett fel, de ilyen szerencséje nem lehetett mindig az embernek.

Gyalog hosszú az út. A novemberi hajnal már későn ébredt. A kivilágítatlan, mélysaras, földes Petőfi utcán keresztül, cserép és tégladarabokból, széttaposott csutkaszár-kötegből, salak- és kacatmaradványból rögtönzött átjárón haladva a Gulya út melletti süppedős gyepen folytattam utamat, tovább a Bírák dűlőjén, majd a Lengyel-telep, Csollák, Kocsoros, a Fahangár, Almáskert, aztán a Debrecen felől betorkoló szajoli elágazás irányába a Tisza-hídig. A hídon túl balra már csak egy kőhajítás volt a Verseghy.

A határ csendes volt, a táj néptelen, de a szajoli elágazásnál a távolból halk, tompa moraj ütötte meg a fülemet. Az elágazás és a hídfő között húzódott a Százlábú-híd, ami valójában nem is híd volt, hanem az ártérből kiemelkedő, gátszerű töltésen vezető út. A végén, a Tisza hídra felfutó durva macskaköves résszel.

Odaértem. A hídon emberek álltak. Mondták, hogy Debrecen felől tankokkal jönnek az oroszok. Komor, szomorú csend ült közöttünk. Csupán az egyre erősödő baljós, tompa moraj szaggatta a csendet. A szandai hídfőnél maradtam. A zaj egyre erősödött, ahogy közeledtek a tankok. Csörgő, dübörgő hangzavar rázta a tájat, és a ködben egyre jobban kirajzolódott a lendületesen közeledő, beláthatatlanul hosszan kígyózó tankoszlop.

Az első tank a hídfő előtti meredek emelkedőre kapaszkodott, aztán fölénk tornyosult. Aljáról vizes, híg sár potyogott, a fém alkatrészeket helyenként gázolajos sár borította.

Senki sem mozdult. A tank ebben a félig felemelkedett állapotban hirtelen megállt. A zaj alábbhagyott, majd egyre csendesedett, ahogy az egymást követő, egyre távolabb lévő tankok is megálltak, míg végül a moraj néma csendbe fulladt.

A harmadik tank tetőajtaja kinyílt. Kikászálódott egy szovjet katona. Lelépett a lánctalp felső lapjára, onnan ugrott le. Megigazította a „ködvágóját”, az aljánál meghúzgálta az öve alatt gyűrődő „gimnasztyorkáját”, és a tanksor jobb oldalán, tétován megindult felénk.

Erre a helyzetre nem számított senki, hiszen az ötvenhatos frontvonalak között nem volt szokás a párbeszéd. Rajtam kívül senki sem tudott oroszul. Az én tudásom is csak az elemi közlésre volt elegendő: ?Nye lzjá na igytyi na masztu? (a hídra felmenni tilos). Tekintete sandán rám vetődött, majd megfordult, és tétován visszaindult. Visszakászálódott a helyére, becsukta a tetőajtót. Ismét néma csend és feszültség, majd nagyon távolról újra hallatszott az ismerős moraj. Ami egyre erősödött, lassan egyre közelebbről hallatszott, végül ugyanolyan éktelen dübörgéssé vált, mint érkezésük perceiben.

Csakhogy a tankoszlop tankjai visszafelé kezdtek mozogni. Végül a fölénk tornyosuló tank is megindult hátrafelé, és ahogy távolodtak, halkult a zaj, majd morajuk a semmibe veszett.

***

Hogy hogyan történt, csak én, a körülöttem álló 4-5 ember és a tankból kiszálló orosz katona tudja. De hogy miért történt úgy, az rejtély és mindmáig homály fedi. Miért jött oda hozzánk a katona? Miért vonult vissza a kilométeres tankoszlop? Mit érezhettek a mellettem állók, amikor a tankok szinte már testközelben voltak, és mire számítottak? Arra biztosan nem, hogy a tankoszlop a hídfőnél megáll és visszavonul. És ha nem számítottak rá, miért nem húzódtak fedezékbe? Egyáltalán miért álltak oda, hiszen már a puszta kiállás is életveszélyt jelentett. Mindenki őrzi a maga titkát.

(A füterborítók kivételével a többi kép csak illusztráció, nem a történet idején és helyén készültek)