Nem azt kérdezem, hanyas vagy, hanem azt, hogy az egykori osztálytársaid, testvéreid, gyerekeid közül hányan vannak még itthon? Ne is mondd, hanyas vagy, hiszen ha még szakmát tanuló gyerekeket pénzelsz, miközben egyre rosszabb állapotban lévő szülők miatt rohangálsz, és még infarktusra sincs időd, akkor tudom, egyívásúak vagyunk. Szendvicsnemzedék.
Mint évek óta futó színpadi jelenet, úgy ismétlődtek Sáfrány Eduárd és az önjelölt házmester reggeli találkozói a Bálvány utcai ház kapujában. A valamikori szépség a kukákat húzgálta, amikor a pocakos férfi a kerékpártárolóból kirángatta a bordó Camping bicaját. A nő kajánul odaszúrta, hogy a „szolgálati előállt”, mire Sáfrány biccentett, és csak magában kívánt olyasmit a vele egykorú asszonynak, aminek pár éve még legszívesebben ő lett volna az elkövetője a mindenható helyett.
Hétköznap este Szolnok belvárosában kevesen lézengenek. A Hild tér kihaltnak tűnt, ahogy a buszpályaudvar felől a Baross utca felé tartottam. Az Agóra előtt jártam, amikor a szemem sarkában egy pillanatra úgy tűnt, megmozdult a zenélő lány szobra. Feltámadt a szél, esni kezdett. Talán a lámpák is kialudtak egy pillanatra. Valaki mellém lépett és kirántotta a kezemből a hatalmas borítékot, amit pár perce szedtem ki a csomagküldő automatából.
A két kezével építette azt a szandai házat. Még utca sem volt, amikor kimérték az apró templom mögötti szántót, és a papa meg a mama fiatal házasként vettek egy darabkát belőle. A nagynéném, az első gyerek, talán két éves lehetett. Ma sem értem, miért Szandát választották, mikor előtte Szolnokon laktak, és utána is egész életükben a városban dolgoztak.
„Szolnokon egy műalkotás rejti azt a kódsort, ami apám szerint elárulja, hová lettek a városotokban összerabolt műkincsek.” Nagyjából ez volt a lényege Katerina Facebookon küldött kilencedik üzenetének. Katerina, akkor már több hónapja próbált kapcsolatba lépni Manyival, azt állítva, hogy a nyolcvanas évek elején oroszul leveleztek.
