- Bán Béla vagyok - mutatkozott be a hívó, amikor Edit felvette a telefonját. A meggyötört arcú nő, aki az imént még azt bizonygatta, hogy képtelen a munkát abban a szobában folytatni, ahol Zolika holttestét egy hete megtalálta, hirtelen kivirult. Felpattant a főnöke íróasztala előli székből, és ügyet sem vetve megdöbbent kollégáira, csillogó szemmel rohant ki a folyosóra.
- Lacikám! - kiáltott a százados a fiatal közlekedési helyszínelő után a kapitányság parkolójában. László gondolataiból riadva nézett hátra. Ahogy meglátta a feléje siető bűnügyi nyomozót, beugrott neki a megoldás. Zita zaklatásainak azzal vethet véget, ha néhány dolgot megtud a századostól Zolika haláláról.
Keresve sem lehetett volna feltűnőbb helyet találni egy bizalmas találkozóra - mosolygott magában László a teljesen üres Tisza-parti sétányon. A Tisza Szálló előtti korláton ült, és azon gondolkodott, miért is ment bele ebbe a reggeli találkozóba. Zitát alig ismerte.
A középkorú öltönyös férfi idegesen forgatta kólás poharát a Tünde cukrászda asztalánál. Kényelmetlenül fészkelődött a szűk széken, és ha éppen nem a sötét lét bámult, akkor a hatalmas ablakokon keresztül a Szapáry utca forgalmat nézte. A bejárati ajtó minden nyílására összerezzent.
A Szapáry úti irodában reggel nyolckor női sikoly állított meg a munkát. A hosszú folyosó valamennyi ajtaja egyszerre vágódott ki. Az ott dolgozók először csak a félig görnyedt Editet látták irodája előtt, aki hátát az ajtajával szemközti falnak támasztva, kezével arcát takarva rázkódott.
