- Hallották, hogy elbontják a Fehér ló fogadót? A helyén meg valami újabb hivatal épül - vágott a közepébe köszönés helyett Nacsa János, amikor odalépett a Magyar Király éttermében kedvenc asztaltársaságához.
- Pénzügyigazgatóságot húznak fel a helyén, hogy még több adót tudjanak lenyúzni rólunk - vetette oda egykedvűen Mato Imre, miközben pipájával vacakolt.
Fémes csikorgással fékezett a Tisza expressz az új szolnoki pályaudvar nyolcadik vágányán. A férfi már Karcag óta kint állt a Moszkvából indított hálókocsi folyosóján. A vagont felügyelő bárisnya ígérte, hogy időben szól, de nem hitt neki. A Tisza volt az első, amit harminchárom év után felismert. Mindjárt megérkezek!
A Komarov-teremnél 69 perc múlva! Ennyi jelent meg a Facebook üzeneteim között, amikor két nap után bekapcsoltam a gépem. Összerándult a gyomrom. Harminckét éve hívott utoljára ezekkel a szavakkal találkozóra Rolex. Nem lehetett kérdés, hogy odamegyek, még ha nem is viseli már a volt űrhajós nevét a Mária út torkolatával szembeni Cserkészház.
Dédnagyanyám végigélte a huszadik századot. Nyolcvan évet ugyanazon a szolnoki, Pozsonyi úti telken, amit legény korában örökölt a második férje. A korábbi apósa. Merthogy az első férje dédapám ötödik fia volt. Viszont, akit én a dédapámnak hittem, az csak dédanyám sógora volt. Az első világháború kuszálta össze a családi szálakat.
Vannak-e Szolnokon vizicsikón lovagló ikrek? Szegezte nekem a kérdést vagy húsz éve, Marosvásárhelyen egy akkor már legalább nyolcvanéves néni. Elnevettem magam: már hogyan lehetnének, mikor Szolnok a Tisza és nem valami tenger partján fekszik. Szomorúan nézett rám. Maga mellé húzott és mesélni kezdett Szolnokról, ahol soha életében nem járt.
