A Táncsics utcáról érkezett. A Városháza sarka mögül kilépve került a látóterembe. A kora reggeli, nyári napsugarak a Zagyva felől, az irodaház és a Lordok-háza között sütöttek be a Kossuth térre. A szökőkút földalatti csapjaiból komótosan csaptak hol magasabbra, hol alacsonyabbra a vízsugarak. Ellenfényben, a vízfüggöny mögött csak a kontúrvonalait láttam. Harang alakú, lábszárig érő szoknyát viselt, kosár volt a kezében és talán kendő a fején. Ki hord ilyeneket 2018 nyarán?
A Live is life üvöltött minden hangszóróból, és mivel éppen felújították az ártéri Százlábú hidat, akkor is szinte lehetetlen volt közlekedni Szolnokon. Nem tűnt jó ötletnek a Tisza másik oldalára, Szandára költözni. A pótos IFA azonban jött és vitt, egy délután alatt a csirkeól is felépült, hétfőre pedig hivatalosan is minden megváltozott. Csak az Opus dala nem.
Saját háza felrobbantását találta a legjobb válasznak az alkoholista szomszéd arra a problémára, hogy a családja magára hagyta a félkész szandai házban. Ez természetesen nem volt jó válasz, viszont mások számára is sikerült egy halom, addig nem létező problémát generálnia. Nekem például egy zavaros hajnallal indította az amúgy sem könnyűnek ígérkező napomat.
A homokszínű, nyitott Cadillac méltóságteljesen fékezett a Beloiannisz és a Ságvári kereszteződésében. Előtte zöld, postás Barkas pöfögött, mögötte bilikék Trabant adta az ütemet, a pártházat pedig Kelet felé tartó Szovtranszavto feliratú kamion takarta ki. Minden szem a Szolnokon talán először felbukkanó amerikai csodára szegeződött.
A Tiszaligeti Sportcsarnok küzdőterén döbbentem rá, hogy valószerűtlenül határozott lépteimnek köszönhetően elsétáltam a jegyszedők mellett, és a többiek dermedt tekintetétől kísérve, ingyen jutottam be a Csillagfény diszkóba. Örömöm határtalan lehetett volna, ha abban a pillanatban nem nyilal belém, hogy az útlevélkérelmem minden papírját elvesztettem.
