A Korzó kávéház Kossuth térre néző portálja mögött kavargatta reggeli feketéjét Dusek Dezső. Nem volt kedve elindulni, mert tudta, főszerkesztője azonnal neki szegezi a kérdést: mit hozott? Késő éjszaka fejezte be Gárdonyi frissen megjelent regényét, alig bírt felkelni, így semmiféle, szolnoki szenzáción nem volt érkezése gondolkodni.
Több mint harminc év után se tudom, mit láttam azon a ködös novemberi délelőttön a Szanadi réten. Amit akkor még nem vágott ketté a 4-es út, és ha se a katonák, se a sportrepülők nem voltak kint, csak egy hatalmas, végtelenül csendes, szinte érintetlen alföldi táj volt.
Azzal kezdődött, hogy a Vörös Csillag mozi hátsó kapujánál, a Sütő utcában, Misit megrakták az MTH-sok. Azt mondták, azért, mert amikor jött kifelé, rácsapta a vasajtót a vezérükre. De ez nem igaz! Mindenki tudja, hogy Klári miatt kalapálták el, aki az MTH-sok bandavezérének is tetszik. Nem hagyhattuk szó nélkül, hogy egy gimist megraktak a szakmunkások.
A megáradt Tiszából kifogott gyönyörű, fehér ridikülömmel pont akkor léphetett a konyhánkba a sánta gátőr, amikor nekem kellett volna hazaérnem Szolnokról az utolsó busszal. Negyven évvel később persze már megértem az egyébként mindig nyugodt és türelmes apámat, hogy nem tudott felhőtlenül örülni, amikor a házunk előtt kiszállt rendőrautóból.
- Nem emlékszem, mikor jártam utoljára a Tisza túlpartján. Talán gyerekkoromban. - Tűnődött Elvira néni a Szabadság téri lakása ablakán kinézve, miután lelkesen magyaráztam, milyen jót strandoltunk előző nap a Tiszaligetben. Matematikai képességeim csiszolására járattak hozzá a szüleim. Nem tudom, hány éves lehetett akkor, de biztosan túl volt már a nyolcvanon. - A hidak rossz emléket hagytak bennem.
