Több mint harminc év után se tudom, mit láttam azon a ködös novemberi délelőttön a Szanadi réten. Amit akkor még nem vágott ketté a 4-es út, és ha se a katonák, se a sportrepülők nem voltak kint, csak egy hatalmas, végtelenül csendes, szinte érintetlen alföldi táj volt.
Azzal kezdődött, hogy a Vörös Csillag mozi hátsó kapujánál, a Sütő utcában, Misit megrakták az MTH-sok. Azt mondták, azért, mert amikor jött kifelé, rácsapta a vasajtót a vezérükre. De ez nem igaz! Mindenki tudja, hogy Klári miatt kalapálták el, aki az MTH-sok bandavezérének is tetszik. Nem hagyhattuk szó nélkül, hogy egy gimist megraktak a szakmunkások.
A megáradt Tiszából kifogott gyönyörű, fehér ridikülömmel pont akkor léphetett a konyhánkba a sánta gátőr, amikor nekem kellett volna hazaérnem Szolnokról az utolsó busszal. Negyven évvel később persze már megértem az egyébként mindig nyugodt és türelmes apámat, hogy nem tudott felhőtlenül örülni, amikor a házunk előtt kiszállt rendőrautóból.
- Nem emlékszem, mikor jártam utoljára a Tisza túlpartján. Talán gyerekkoromban. - Tűnődött Elvira néni a Szabadság téri lakása ablakán kinézve, miután lelkesen magyaráztam, milyen jót strandoltunk előző nap a Tiszaligetben. Matematikai képességeim csiszolására járattak hozzá a szüleim. Nem tudom, hány éves lehetett akkor, de biztosan túl volt már a nyolcvanon. - A hidak rossz emléket hagytak bennem.
Az éppen megtöltött vizeskannát magamra borítottam, amikor ijedtemben hanyatt estem a Kun Béla körúton. Ő meg csak sziszegett a kispolszkim anyósüléséről, hogy ne feltűnősködjek, hanem húzzunk onnan, ha nem akarok lilakarikát a szemem alá. Neki már mindkettő alatt volt, a szája feldagadt, az orrából szivárgott a vér.
