Az éppen megtöltött vizeskannát magamra borítottam, amikor ijedtemben hanyatt estem a Kun Béla körúton. Ő meg csak sziszegett a kispolszkim anyósüléséről, hogy ne feltűnősködjek, hanem húzzunk onnan, ha nem akarok lilakarikát a szemem alá. Neki már mindkettő alatt volt, a szája feldagadt, az orrából szivárgott a vér.
Az Egyetértés úton kevert le neki két emberes pofont a felbőszült motoros. Attila nem tiltakozott, talán életében először felfogta: jogosan ütik, és ha nem vesz vissza az arcából, folytatódik a megaláztatás. Amikor visszaült az autóba, aminek reflektora megvilágította a kínos jelenetet, csak annyit mondott: vigyük haza a csajokat a Széchenyire.
Egy órája araszoltunk Szolnok főutcáján. Még körülbelül ötszáz méter a határállomás - mondta fáradt hangon nagyanyám. Onnan meg még vagy száz a Tisza-híd közepe, ott az igazi határ, aztán ki tudja, mennyit állunk még a román oldalon - legyintett lemondóan apám a kormánynál.
- Lánykérést ugyanúgy felesleges halogatni, mint hadüzenetet vagy visszavonulást. Olyan nincs, hogy tökéletes pillanat - tette a csésze fekete mellé bölcsességét a Hungária kávéház pincére. A megszeppent fiatalember nem mert ránézni, inkább az asztala melletti portálon keresztül a Kossuth tér felé hömpölygő embereket bámulta. Fülledt, nyári, piaci nap volt.
Hajnal ötkor fordította el a kulcsot a Csaba utcai rozsdás kapuban. Tudta, hogy mire a ház mellett visszasétál a nyárikonyháig, az első bicikliket már nekitámasztják a kerítésének. Már nem gondolkodott azon, miért csinálja. A pénz nem számított, hiszen abból jó ideje sokkal több volt, mint amennyi elférhetett az évtizedek óta nem használt hálószoba kétajtós szekrényében.
