Annyi pad van a Verseghy parkban, nem értettem, miért éppen mellém ült le. Az őszi napsütésben, kigombolt kabátban, a pad támláján szétvetett karokkal süttettem az arcomat, amikor éreztem, valaki nekidől a kézfejemnek. Elnézést! Mondta. Bocsánat! Mondtam riadtam, és elkaptam a kezem. Csak ekkor néztem meg jobban a nagykabátos, sálas, kalapos, maga mellé botját letámasztó öregurat. Minden vasárnap itt ücsörgök. Tette hozzá.
Akkor borított rá az előadó elvtársra az asztalt, amikor az azzal érvelt, hogy egy szocialista nagyvárosban mégsem lehet lóval fuvarozni, miközben az emberiség már a világűrt ostromolja. Zengett a Tanácsháza úgy üvöltötte, hogy akkor menjetek rakétával az állomásról a Centrumig. Pár órával később történt az a balesete az Ady és a Keskeny János út sarkán.
A szellem jóval a második világháború előtt költözött az Eötvös téri víztoronyba. Ezt nekem a dédnagyanyám mesélte nem sokkal a halála előtt, valamikor a nyolcvanas években, miután egyik este rémülten mondtam el neki, hogy láttam a szellemet a toronyban. Élete legnagyobb titkát bízta rám Kovács Tóniról, aki 1909 karácsonyán költözött a félkész építménybe.
Gyerekként nem hittem benne, de kicsit féltem tőle. Aztán középiskolásként már én is ijesztgettem vele a kisebbeket az Eötvös téren. Évtizedek óta azonban eszembe sem jutott. Mígnem egyik este, műszak után, láttam - valamit. Először azt hittem, valamelyik hülye gyerek mászott fel a toronyra. Másodszor káprázatnak gondoltam. De most már hajlok arra, hogy elhiggyem anyám történetét.
Ígéretesen indult a szombat. Akkor keltem, amikor jól esett. Nem volt miért rohanni, és tulajdonképpen különösebb terv sem a napra. Sok hétvége után végre nem mentünk sehová, hihetetlennek tűnt, hogy semmi dolgom. Mámorító távlatok. Üres percek, amelyek akár be is aranyozhatták volna a napot.
