Utoljára a felesége fiatalkori fotóját akasztotta le a hálószoba faláról. Az aranyozott keretű kép helyén erősebbek maradtak a festett fal színei. Ránézett a mosolygós fiatal lányra, akinek arcát és száját utólag pirosíthatták egy régi fotóműteremben. Aztán az idős férfi megfordított a képet, majd maga előtt tartva lassan, szótlanul körbefordult vele a Szív utcai bérház emeleti lakásának üres szobájában.
Ijedten kopogtak az apró fekete cipők a Tisza szálló teraszán, hogy aztán színes szoknyák és sután nyakkendőkben folytatódó pantallók között furakodjon a hozzá tartozó fehér kartonruha a gyöngykavicsos kerthelyiség legtávolabbi sarka felé. A kora nyári félhomályban a bentről kikúszó zene ütemére hozta a szél a Móricz-liget fáinak illatát. A ruha fölötti kecses nyak gyöngysora a ziháló tüdő ritmusára mozdult egy ostromot túlélt fának támaszkodva.
A Gagarin raj pajtásai egyre izgatottabban pillantgattak a télapó ünnepségen a tanító nénikre és a November 7. szocialista brigád mind idegesebb tagjaira, hiszen lassan öt óra volt, és a tanteremben mindenki tudta, hogy már a csomagok kiosztásának kellene következnie. Csakhogy fogalmuk sem lehetett arról, hogy a brigád egyetlen férfi tagja, aki a csomagokkal teli kosárral indult az iskolához, útközben beugrott az Amigo presszóba.
A világ legrosszabb kávéja. Minden reggeli első korty után megállapította, aztán fogadkozott, hogy azon a helyen soha többé nem vesz feketét. A soha persze soha sem következett be. Csak az önsajnálat: ötvenéves létére a napindító kávét az utcán, az elöregedő lakótelep egyik tízemeletesének földszinti lakásából kialakított vegyesboltja előtt kell elfogyasztania.
Az unokám lehetett volna a fiatalember, akit a tanácstól küldtek, hogy átvegye a Lehel utcai házat. Mondom: lehetett volna, ha a fiam huszonévesen udvarol, és nem háborúzik, vagy legalább hazajön a frontról. Évtizedekig vártuk a Czakó-kerti házban, aztán nem makacskodtunk, hagytuk kisajátítani, hogy lakótelep épüljön a gyümölcsfáim helyén.
