A Kolozsvári-híd tetején lassított az autóval. Alattuk, Pest felé egy kórházvonat robogott át. A másik irányba meg egy hadianyaggal megrakott szerelvény vágtatott. „Csapataink harcban állnak.” Amikor három éve a Főméltóságú Úrral ünnepelte a híd átadását, nem gondolta, milyen messze kerülnek egymástól. Annyira, hogy most a legfontosabb: biztonságba helyezni a lányát.
A zöld zsigás, szövtaxis kártyanaptár miatt majdnem bőgtem. Franciska nénivel azonban nem lehetett ellenkezni. Két hibát követtem el. Elfelejtettem váltócipőt vinni, és tanítás előtt kipakoltam a pad tetejére az új naptáraimat. Franci mama mindnyájunknál nagyobb gyűjtő volt. Igaz, egyedi módon gyarapította kollekcióját az alsó tagozatosok körében.
Hétfő reggelre eltűnt a szolnoki városháza. Pontosabban a Kossuth tér és a Táncsics utca sarkán lévő telken nem maradt más, csak némi építési törmelék meg teherautó nyomok az elegyengetett, sáros talajon. És az a szakadozó borítású fémkerítés, amit még péntek délután húztak az épület köré. Nehezen derült ki, mi is történet az épülettel.
A kilenc év körüli srác volt az egyetlen, aki odajött, és megkérdezte, miben segíthet, miután elhasaltam a bringámmal. Nem tudtam válaszolni. A meglepetéstől, vagy inkább a csontjaimban és a bőrömön érzett fájdalomtól. Óvatosan lehámozta rólam a bicajt, a közeli padhoz tolta, majd visszajött és felsegített. Negyven év lehetett köztünk, de jólesett, és kellett is, hogy megtámaszkodhattam törékeny testén.
A cukorgyári lakótelepen rohant felém feldúltan a munkásruhás férfi. Az autóhoz érve elhajította az addig maga mellett tolt ócska kerékpárját, majd feltépte a Zsiguli ajtaját. "A vasútállomásra, de sebesen!" Lehelte alkoholosan arcomba. "De hát, én tanulóvezető vagyok..." Nyökögtem.
