Számomra még soha sem volt ilyen szomorú a színházi világnap. Leeresztett függönyök előtt ünnepelhetünk. Nekem nagyon hiányzik a színház. Éppen ezért megidézem utolsó színházi élményem, azért is, mert eddigi életem legjobb előadása volt. Talán Magyarországon is látható lesz.
A magyar szecesszió legszebb épülete a Marosvásárhelyen álló Kultúrpalota. Amiről szolnokiként nem beszélhetünk anélkül, hogy ne mondjuk el: építői ugyanazok, akik a pusztuló Mezőgazdasági Takarékpénztárt alkották. Tükörterme pedig a szolnoki Pólya Tibor miatt is érdekes.
Izgat a kor, amiben felnőttem. Emlékszem például Rotschild Klára emlegetésére, meg a sokszor látott fotóra, amin Tito marsall és Kádár János feleségével ruhát válogatva látható. A Magyar Nemzeti Múzeum textilgyűjteményének vezetője számomra kihagyhatatlan kiállítást rendezett.
Például 1958. október 18-án Hoffmann Géza sorállományú tizedesként, a jászberényi laktanyából kapott eltávozáson. Vagy ötvenöt évvel ezelőtt, amikor Szolnok felé tartva, Monornál autóbalesetet szenvedett. És az ezredforduló környéki vadászaton. Hofi naplója szolnoki emlékekkel.
Kevesebbet tudnánk a múltunkról, ha a 19. század nem ajándékozza meg az emberiséget a fotózással. Teljesen más emlékek élnének bennünk Magyarország elmúlt évtizedeiről is, ha nem lettek volna olyan fotósok, aki egy pillanatba tudtak zárni történeteket. Mint például Szalay Zoltán.
