Nagyjából két évvel fiatalabb a miénknél, viszont körülbelül 5 méterrel magasabb, mint a szolnoki, Eötvös téri. Az ittenibe azonban 600, míg a siófokiba csak 250 köbméter víz fért, amíg a hetvenes évekig működtek. A szolnoki ma is pusztul, a siófokinak viszont 2012 óta több funkciója is van.
Másfél euróért, azaz nagyjából ötszáz forintért Máltán, két órán keresztül annyi átszállással, annyit buszozhat az ember, amennyit csak akar. Mindenhová el lehet jutni tömegközlekedve, ennek ellenére a szigetország minden lakójára 1,2 személyautó jut. A bringa meg ritka, mint a régi autó.
Csak két órát tudtam maradni az Eger, Csiky Sándor utca 30. szám alatt található magánmúzeumban, de azt kell mondanom: egyrészt még visszamegyek, másrészt pedig Eger ezentúl nemcsak Dobóról és a bikavérről szól. Hanem a Beatlesről, amiről itt található a legteljesebb hazai gyűjtemény.
Azon nem csodálkoztam, hogy Málta legeldugottabb szegletében is lehetett magyar pincérrel találkozni. Azon viszont meglepődtem, hogy a főváros egyik legszebb pontján az 56-os magyar forradalom emléktáblájára bukkantam. Egy kicsi, a szabadságáért sokat küzdő nép főhajtása.
Bő háromnegyed évszázada Tiszaföldvár külterületén, a Tisza mellett a pusztában, egy világcég, a kor méreteit tekintve is óriás beruházásba kezdett. A tulajdonos azonban nemcsak gyárat, de élhető települést is álmodott. Martfű és a Bata-Cikta-Tisza cipőgyár születése egy helytörténeti kiállításon.
