Egyik cimbora cigarettával kínálja a másikat, de az hárít. Hogyhogy, kérdem. Vagy tíz éve bagózik, még gimnazistaként kezdte. Ráadásul nemrég jól fizető állást talált, úgyhogy anyagi gondok sem magyarázzák leszokását. Azért, feleli ingerülten, mert már mindenünnen kiutálnak.
A csodában nem hiszek, ám léteznek jelenségek, amelyeket akár annak is nevezhetünk, ha nem is a szó vallási értelmében - noha éppen egyházi építményhez kapcsolódnak.
Vannak dátumok, amelyek beleragadnak az emberbe. Belém ragadnak. Ilyen apám halálának időpontja, 1997. május 8. Egy nappal élte túl a hetvenötödik születésnapját. Nyolcéves fiammal megyünk hazafelé a zeneiskolából, s mondom neki, tizenhat éve itt halt meg nagyapád. Szegény, néz föl a tüdőkórházra.
Néhány hónap kihagyás után - ugyan csak 8 oldalon és csupán fekete-fehérben - megjelent a SzolnokIFIrkász városi diáklap legfrissebb száma. A lapban interjú olvasható Árpa Attilával, az Argó rendezőjével, Horváth Lászlóval, a múzeum igazgatójával és Maróti Kinga diákszínésszel.
Már nincs. Csak a rozsdásodó kis- és a lelakatolt nagykapu, az egykor gondozott, mára elhanyagolt kert, s mögötte a csupasz épület, bezárva, árván. Ami a néhány évvel ezelőtti nagy leletmentések után maradt, azt állítólag konténerekbe dobálták, elszállították. A kerítésen molinó: bérbeadó.
