Azzal, hogy Szolnok Jászberényt és Karcagot megelőzve, 1876-ban, a korábban nem létező Jász-Nagykun-Szolnok vármegye – a „muszáj vármegye” – közigazgatási székhelye lett, nemcsak a hivatali épületek, de az azokban dolgozó hivatalnokoknak megfelelő lakások iránti igény is megnőtt. Leginkább azért, mert a megyeszékhellyé válás utáni években nagyon sok, korábban máshol élő tisztségviselőnek kellett Szolnokra költöznie – lásd például az első alispán, Sipos Orbán vagy a Tiszaligetet megalapozó Tóth Móricz esetét –, később pedig kialakult és lassan duzzadni kezdett egy új, polgárosult hivatali, tisztviselői és szolgáltatói réteg. Nyilvánvaló, hogy nemcsak a megyei hivatalnokoknak kellett normális lakhatást biztosítani, de például a megyeszékhellyé válás miatt megnyíló bankok tisztségviselőinek, vagy éppen a polgárok gyerekeit oktató – akkoriban még jól fizetett – tanárok miatt is. Ahogy Szolnok lakossága lassan megduplázódott, nőtt a jól fizetett állami alkalmazottak száma is, akik nem feltétlenül elégedtek volna meg a földszintes, falusias házakban található lakásokkal.

A megyeszékhellyé válás és az első világháború előtti szolnoki bérházépítéssel kapcsolatban azonban két dolgot feltétlenül érdemes megjegyezni. Az egyik, hogy az első, klasszikus szolnoki bérház – azaz olyan emeletes épület, amit tulajdonosa befektetési szándékkal, több lakást és/vagy üzlethelyiséget kialakítva, a város belső részén építtetett – „megelőzte korát”, merthogy azt jó két évtizeddel korábban, már 1856-ban felépíttette Obermeyer Lajos a mai Szabadság téren. Hogy Szolnok tehetős építési vállalkozója miért gondolta úgy a „sötét” Bach-korszakban, hogy felhúzza Szolnok első, kétemeletes, „tájidegen” házát, azt talán soha se fogjuk megtudni, de az biztos, hogy látnoknak bizonyult. Miként az is, hogy a nagy pesti árvíz (1838) után lassan újjáépülő város – még nem főváros – házai szolgálhattak kezdetleges mintául. Merthogy Pesten is csak a kiegyezés után indul meg a nagy bérházépítés, aminek eredményeként az első világháborúig mintegy hatezer emeletes, gangos, a belső udvart részben vagy egészben körbefogó, soklakásos épületet emeltek.

Szolnokon ez a szám jóval alacsonyabb, és a kiegyezéshez meg a megyeszékhellyé váláshoz képest is kellett néhány év, mire beindult a bérházak építése. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Szolnokon a 20. század első évtizede a „bérházak” kora. Még akkor is, ha az első, már-már ilyennek nevezhető épületek a 19. század utolsó éveiben épülhettek. Az elsőség szerintem a mai Szapáry és Baross utca sarkán álló Kindlovits bazáré, vagy a Kossuth térről elbontott Steiner-féle (vagy később Szekeres) házé, esetleg a valamikor a Kossuth tér 3. számú telken állt Tiszavidéki Takaréktár épületéé. Mindháromra igaz ugyanis, hogy nemcsak az építtető üzleteinek és otthonának voltak benne helyiségek, hanem befektetési céllal kiadható lakások és üzlethelyiségek is helyet kaptak.

Ugyancsak nem a klasszikus bérházak közé tartoztak a szolnoki banképületek, ám mivel ezekben is voltak kiadható lakások és bolthelyiséget, talán mégis sorolhatjuk őket e kategóriába. Azaz szerintem ilyen volt a Szolnoki Hitelbank 1907-ben átadott székháza a Szapáry utcában – helyén 1937-ben épült fel a mai „nagy OTP” –, a Kereskedelmi Bank szecessziós épülete a mai Boldog Sándor István körút elejének a helyén, és a Kossuth utcai Népbank, azaz a későbbi Sztár is. Mindháromnak a földszintjén kiadható üzlethelyiségek, emeletein pedig „polgári” lakások voltak, sőt a tetőterükben valószínűleg mosókonyha és szárítópadlás lett kialakítva.

Épültek kisebb – legfeljebb egy emeletes, általában bolt nélküli – házak is a múlt század első éveiben, mint amilyen például a Tiszai hajósok terén ma is álló, tornyos lakóház, a Magyar utca elején lévő vagy az egykori Sütő köz sarkán álló Kós Károly stílusú házak, netán a Kossuth és az Arany János utca sarkán lévő Császi-féle ház. A szó klasszikus értelmében vett szolnoki bérháznak azonban inkább a Szabadság tér sarkán 1902-ben épült Bartha Károly-féle, alápincézett, kétemeletes, L-alaprajzú házat tekinthetjük. Illetve az 1905-1907-ben a Kossuth utca 3. számú telekre felépített biztosítós bérházat – a maga idején a legnagyobb ebben a kategóriában –, továbbá a Szapáry utcán 1911-ben engedélyezett Ehrlich-féle lakóházat és az 1912-ben a Sóház és a Tiszai hajósok tere sarkán elkészült Barta-palotát. (A felsorolás nem teljes, hiszen a Baross utcán is álltak, állnak ilyen házak.)

A Kossuth utca 3. szám alatt ma is álló palota tekinthető talán a legklasszikusabb bérházunknak. Elsősorban azért, mert építtetője az 1857-ben alapított Első Magyar Általános Biztosító volt, amely tényleg azért költött 140 ezer akkori koronát erre a szolnoki beruházásra, hogy annak bevételeiből – azaz a lakbérekből – harminc év alatt ne csak az építkezés ára térüljön meg, de hozama révén a biztosításainak is legyen fedezete. A Kossuth utcai palotasor utolsó üresen álló telkére Csimár Károly építette fel 1905 és 1907 között az L alaprajzú, alápincézett, földszint plusz kétemeletes lakóházat, ami nemcsak elhelyezkedése, de méretei révén is az akkori város legelegánsabb lakóháza lehetet. És, aminek sorsa tipikusan példázza ezeknek a bérházaknak a 20. és 21. századi magyar és szolnoki történetét.

***

De az már egy másik történet, pontosabban az Élő blogSzolnok Anno következő részének a témája. A január 26-án újra induló előadássorozat – közkívánatra – Szolnok négy nagy korszakával foglalkozik majd. Első alkalommal Szolnok első aranykoráról, azaz a megyeszékhellyé válástól az első világháborúig tartó időszakról lesz szó. Az egykori Első Magyar Általános Biztosító szolnoki bérházának pincéjében, a valamikor 171-es számú vendéglátóegység, a későbbi Szőlőfürt borozó helyén, azaz a Szőlőszem Közösségi Térben. Kezdés 18.00 órakor. Belépőjegy váltható a helyszínen és hamarosan a Tixa.hu-n.