Szolnok lélekszáma a két világháború kitörésének éveiben alig tíz százalékkal tért el egymástól – 1914: kb. 35 ezer, 1939: kb. 40 ezer –, azonban biztosak lehetünk abban, hogy a „szép Tisza-híd” két felrobbantása között eltelt negyedszázadban (1919-1944) a város lakosság részben kicserélődött. A húszas évek elején ugyanis nagyon sokan érkeztek a Trianon miatt elcsatolt országrészekből, amit jól szemléltet például, hogy a város vezető értelmiségét és hivatalnokait számba vevő Szolnoki fejek című, 1928-ban megjelent kötetben többségben voltak azok, akik a határokon túl születtek, tanultak és kezdték pályájukat. Erre pedig úgy is gondolhatunk, hogy „megjelenésük” is generálhatta Szolnok első modern lakásépítési időszakát a két világháború között.

Az 1876-ban megyeszékhellyé lett Szolnok, lakóházai és otthonai tekintetében, nem sokban különbözött a környék nagyobb településeitől, például Abonytól, Jászárokszállástól vagy Törökszentmiklóstól. Lakói többsége földszintes, jobbára nádfedeles, az aprótelkeken általában az utcafrontra merőlegesen álló, amolyan falusias parasztházakban lakott. Nem egyházi emeletes épület mindössze három volt a városban: a vasútállomás, a Magyar Király Szálloda (múzeum) és az Obermeyer-féle lakóház (Varga). Nem véletlen, hogy Szolnok első aranykorának utolsó másfél évtizedében sorra épültek a bécsi-budapesti mintájú bérházak (pl. Barta-palota a Tiszai-hajósok tere sarkán) és a korszerű lakásoknak is helyet adó bank- vagy kereskedelmi épületek (pl. a Népbank). Ám ezt a beruházási dömpinget az első világháború kitörése éppúgy megtörte, mint Szolnok első aranykorát.

A nagyobb számú lakásépítés bő évtizeddel később indult újra, köszönhetően többek között a fentebb említett új szolnokiak otthonigényeinek, az ország tizedik legnagyobb városává előlépő, új üzemeket, iskolákat, hivatalokat befogadó településre a húszas évek közepétől beköltözőknek, továbbá a korszerűbb lakhatás iránti vágy megjelenésének. Mert nyilvánvaló, hogy a már második-harmadik generációs értelmiségi, hivatalnoki réteg, amelynek tagjai más városokban tanultak, dolgoztak korábban, ráadásul, ha nem is világlátottak, de országot járók voltak, nem feltétlenül akartak olyan körülmények között lakni, mint apáik, nagyapáik vagy a régebbi szolnoki polgárok. Az első világháború előtt épült szolnoki lakóházak pedig kevésnek bizonyulhattak az igények kielégítésére.

A két világháború között épülő modern lakóházak sorát a város beruházásában, Rerrich Béla tervei alapján 1926-ban átadott városi bérház nyitotta az akkori Apponyi Albert – ma Táncsics – utca elején, közvetlenül a városháza mellett. Ennek költségeit Szolnok az úgynevezett Speyer-kölcsönből finanszírozta, miként majd a Tisza szálló és a Gépipari építését, illetve a színház felújítását is. Ugyanakkor ez a beruházás azt az üzenetet is hordozhatta, hogy ha a városnak megéri kölcsönből bérházat építeni, akkor talán a magánbefektetőknek is. Legalábbis nem lehet véletlen, hogy a húszas évek végére több nagy szolnoki bérház is felépült: a Madas-ház a Csarnok és a Baross utca sarkán, a Nerfeld-palota a Szapáry és a Gorove utcák sarkán, illetve a Szende-féle bérház a Damjanich utca és a Szabadság tér találkozásánál. De nem sokkal később készült el a Czinóber-ház is a Szapáry út és a Sütő köz sarkán.

Ugyanakkor ebben az időszakban kisebb lakóházak is épülnek a városban. Például a Wéber Bálint és neje 1927-ben kérnek engedélyt a Gorove utcai házuk megépítésére – később Halászcsárdaként működött –, amelyben nemcsak a vendéglőjük és saját otthonuk kapott helyet, de kiadási céllal is alakítottak ki benne lakást. Egy évvel később épült fel a „kis Madas” a Baross utcában, amely kishivatalnokok, szerényebb, kiskertes lakásaiból állt. De itt érdemes megemlíteni a Scheftsik-telep virág utcáinak illetve a Czakó-kert egyes részeinek a családi házas beépítését, továbbá a színház és a Verseghy park között, Szolnok apró „villanegyedét”, ami ugyancsak ekkoriban alakul ki.

Szolnok első, modern lakásépítési időszakát természetesen megakasztotta a nagy gazdasági világválság (1929-1933), ami pár év késéssel éreztette nálunk igazán a hatását. Éppen ezért a válságból való kilábalásként is tekinthetünk például a Szolnoki Hitelbank beruházására, amivel az 1907-ben a Szapáry utcán épült székházuk és néhány szomszédos telek helyére új palotát emeltek, amiben nemcsak üzlethelyiségek és a bank, de felsőbb szintjein kifejezetten korszerű lakások is helyet kaptak. Ennek átadása után nem sokkal pedig a város akkori legnagyobb lakóházának a tervét is benyújtotta a cukorgyári dolgozók nyugdíjpénztára, hogy aztán 1941-ben elkezdődhessen a cukorgyári bérház, azaz a későbbi „hatvanas” kivitelezése. Ami már minden tekintetben modern bárház lehetett volna, hiszen garzonlakások éppúgy voltak benne, mint dupla mellékhelyiséges otthonok, átadását azonban a második világháború egy másik időszakra tolta át.

(Szolnok első, modern lakásépítési időszakáról is szó lesz az Élő blogSzolnok Anno „Szolnok a két világháború között” című előadásán, 2026. február 9-én hétfőn, 18.00 órától a Szőlőszem Közösségi Térben, a Dózsa György és a Kossuth utca sarkán.)