Nem tudom, láttam-e már olyan kiállítást, aminek elsőre nem a témája, a bemutatott anyag különlegessége vagy éppen a rendezés elve, hanem a létrejötte, a gyökerei fogtak meg igazán. Márpedig a Néprajzi Múzeum új időszaki kiállítása, a július 5-éig látogatható Vágatlanul messze-messze ilyen. Mert képzeljék el, hogy az első világháború, a forradalmak és Trianon után, a legnagyobb bizonytalanságban és szegénységben volt néhány olyan tudósunk – Györffy István, Kemény György, László Gyula, Madarassy László és Viski Károly –, akik azokban a lehetetlen időkben is a múlt egy darabjának a megmentésén fáradoztak. Belátták ugyanis, hogy a technikai fejlődés – az üvegnegatívra fotózás eltűnése – és a megváltozó életkörülmények miatt pillanatokon belül eltűnhetnek azok a dokumentumértékű felvételek, amelyek a nagy háború és az azelőtti vidéki Magyarországot, a kisemberek hétköznapjait és ezzel együtt viseletüket örökítették meg. Ezek a minimum utcanévre, de inkább egészalakos szoborra érdemes kutatók – nem megfeledkezve támogató kollégáikról és főnökeikről – nyakukba vehették a megcsonkított országot, és felvásárolhatták a köz javára 82 település fényképészének mintegy 25 ezer üvegnegatívját.

Mindez a nagyközönség számára feledésbe is merülhetett volna, ha Bata Tímea muzeológus, a Néprajzi Múzeum fényképtárának a vezetője – kollégái és főnökei segítő támogatása mellett –, jó évszázaddal a leletmentés után nem kezdi el feldolgozni ezt az egyébként hétszáz települést érintő anyagot. Mert az ugye egy dolog, hogy a nagyszerű elődök az 1920-as évek elején üvegházi hasznosítástól és a kidobástól mentették meg ezt a 25 ezer fényérzékeny zselatinos ezüsttel bevont üveglapot, azaz üvegnegatívot. Meg az is, hogy az elmúlt száz évben többször feldúlt és átszervezett országban a hatalmas anyag raktárakban túlélt. Itt kellett valaki, aki az ősök kincseit a ma számára láthatóvá és értelmezhetővé tette. Azaz az elképesztő anyagból leválogatott pár száz fotót, azokat fényképészekhez és településekhez kötötte, majd egy élvezhető kiállítássá szervezte. Nehéz eldönteni, neki vagy száz évvel korábbi elődjeinek legyen hálásabb a kiállításlátogató.

Mert egyébként maga a csoda, ami a Vágatlanul kiállításon látható. A bő száz évvel ezelőtti Magyarország „elevenedik meg”. Hétköznapi szokásaival, kisemberi öltözködésével, társadalmi kapcsolataival. Korabeli fényképészek műtermeiben, vagy éppen az általuk szabadban készített felvételeken, amelyek többsége vágatlanul, azaz a „hivatalos” kép szélén túl is látható. Van itt temetés, esküvő, bál, katonaság és a háborúban elvesző férj, apa hiánya. Gyerekek, akiknek az arcán ugyanaz a durcásság, megilletődöttség vagy éppen csodálkozás látható, mint az ükunokájukén. Tinédzser korú menyasszonyok, feleségek, özvegyek, akik mellé már csak odamontírozták a férjeket. Vidéki ruhákba vicceskedő úri népek, egyetlen kép erejéig cigányok, mindenféle szakma képviselői és olykor-olykor fényképészek és műtermeik. Elképesztően jó a kiállításnak az a rendezési elve, hogy településenként és fényképészenként vonultatja fel a képeket, ugyanakkor a fotósok többségénél van egy-egy kiemelt téma, különleges kép vagy történet.

A szolnoki Papszt Piroskánál például a kemény kartonhátlapok világába kapunk betekintést, amiket a Mária út 31-35. szám alatt működő fényképész kezdetben nem is nagyon használt. Az éppen száz évvel ezelőtt elhunyt, a szakma első női vállalkozójaként számon tartott hölgy 1895-től vitte műtermét az akkori belvárostól távol. Kuncsaftjai elsősorban a szegényebb emberek közül kerültek ki, akik egy-egy jeles alkalom környékén vagy a helyi vásárok, nagy piaci napok idején keresték fel üzletét, aminek köszönhetően általában a legjobb ruháikban ültek az üveglapra dolgozó fényképész elé. Aminek köszönhető, hogy a leletmentők több száz szolnoki és környékbeli ember fényképének a negatívját tudták Papszt Piroskától megvásárolni, így a száz évvel ezelőtti helyiek legnagyobb arcképcsarnoka jelenleg a Néprajzi Múzeumban található. (Csak halkan jegyzem meg, hogy volt olyan kisváros, ahol a helyi múzeum aktív közreműködésével a képeket a leszármazottak elkezdték beazonosítani, így esetükben család és keresztnevek is olvashatók a portrék alatt!)

A Vágatlanul című kiállítás fotói között az is eszembe jutott, hogy egy évszázad múlva vajon lehet majd hasonló tárlatot csinálni? Megmutathatók lesznek-e a mai szolnokiak és viseletük a déd- és ükunokák nemzedékének? Csalóka, hogy lassan mindegyikünk zsebében több fotó lapulhat, mint amit az 1920-as évek elején a Néprajzi Múzeum az első vidéki fotográfus nemzedéktől megmentett, miközben sejthető, hogy a hasonló felvételek többszöröse tűnt el örökre. Lehet, hogy időnként valakinek Papszt Piroskát kellene játszania Szolnokon? Vagy olykor néhány leletmentő tudósnak valami módon a telefonok memóriáiban kellene kutakodnia? Mert azt hiszem, száz év múlva épp annyira szórakoztató, megható és tanulságos lenne a ma emberét hétköznapi eseményeken, ruházatában megörökítve viszontlátni, mint ahogy megtehető a 19-20. század fordulóján élőkkel a Néprajzi Múzeum Vágatlanul című kiállításán.

(Vágatlanul – Törékeny fényképek valósága – Néprajzi Múzeum, megtekinthető 2026. július 5-ig)