A muzsika hangja első főpróbáját végül nem állította meg menetközben Pányik Tamás, rendező, akinek ez az előadás az egyetemi vizsgamunkája. Mondhatnánk, hogy egy világhírű, zenés darabbal, ráadásul olyannal, amiben gyerekek szerepelnek, nem nagyon lehet melléfogni. A főpróba láttán azonban beleborzong az ember, hogy mindezek micsoda kockázatokat rejtenek. Például a gyerekszereplők, akiket meg kellett találni, viszonylag rövid idő alatt színpadi képességekkel kellett felruházni, aztán próbálni, próbálni és próbálni velük, hogy vállalható résztvevőkké váljanak egy bonyolult és veszélyes játékban. A muzsika hangja első szolnoki előadását látva nekem úgy tűnik, Pányik Tamásnak és a Szigligeti Színház stábjának mindez nemhogy sikerült, de magasan a léc fölött ugrottak át. A gyerekek is, akiket olyan jó lenne egyenként néven nevezni, de hát a több szereposztás miatt sajnos nem tudom, éppen kiket láttam.

Kivéve a legidősebb Trapp-lányt, akiről némi netes keresgélés után ki tudtam deríteni, hogy Péntek Fanni, egyetemi hallgató volt. A Budapesti Operettszínházban már látható fiatal hölgy hangjával és játékával is A muzsika hangja szolnoki előadásának egyik gyöngyszeme. Nem akar a csapos közbe szólni, de amennyiben a Szigligeti a jövőben, netán hosszabb távon is tervez zenés darabokkal, Péntek Fannit azonnal szerződtetni kellene, vagy valami módon a társulathoz kötni. Miként történt bő három évtizeddel ezelőtt, az akkoriban szintén végzős Kertész Marcella és Lugosi Claudia esetében, akik nélkül nemcsak a mostani A muzsika hangja nem jöhetett volna létre, de elképzelhetetlen lenne a Szigligeti előző harminc éve is. A rendfőnököt alakító Kertész Marcella hangja és játéka itt és most is elvitathatatlan, miként Lugosi Claudiáé is, aki ráadásul olyan alázattal visz két szerepet – apáca és házvezetőnő –, nem tudom, hány gyors átöltözéssel, hogy tényleg le a kalappal.

Ugyanakkor ez az előadás számomra azt is egyértelművé tette, hogy 2026-ra Molnár Nikolett lett a Szigligeti társulatának vezetőszínésznője. Megérdemelten. Nem kevés munkával és pláne nem kevés tehetséggel. A muzsika hangja szolnoki előadásában nemcsak szerepe szerint a főszereplő, de hangja, mozgása, játéka, és a még a kilencedik sort is elérő mosolya miatt is. Végig az volt az érzésem, hogy Molnár Nikolett nem is játszik, nem valakinek a bőrébe bújt, hanem tényleg Maria Reinert látom, a megzabolázhatatlan apácanövendéket, a parancsnoknak visszaszóló, vicces nevelőnőt, a magányos gyerekek legjobb barátnőjét, akinek mindehhez hidegrázósan jó hangja van. Lehettek nehéz pillanatok az első főpróbán, de Molnár Nikolett, mintha azokon is csak nevetett volna, és élete Maria életét. És bár voltak már hatalmas szolnoki, színpadi pillanatai, számomra most ez a csúcs, és leginkább magunknak kívánom, hogy a következő években, évtizedben legyen még feljebb.

Mondjuk, olyan partnerekkel, mint Dósa Mátyás, aki úgy kelti életre A muzsika hangja 18 éves postását, hogy az első jelenetben egyrészt néhány pillanatig gondolkodnom kellett, kit is látok a színpadon. Másrészt, azt gondolom, aki esetleg nem ismeri, meg nem tippeli a valódi életkorát. Parádés az első jelenetében, mint félénk, szerelmes fiúk, ami elképesztő alap a következő jeleneteihez, amelyekben a szerethető, bizonytalan fiúból kisnáci lesz, akiben végül felébred a lelkiismeret. Erre mondják, hogy a jó színész tényleg bármit el tud játszani. Illetve nincs kis szerep.

Egyáltalán nem bánom, hogy főpróbát néztem. Annak ellenére sem, hogy főleg a díszletek és a díszletezés tekintetében azt éreztem, nincs még teljesen kész a darab. Talán az előadás időgazdálkodásán is érdemes még gondolkodni, ám összességében a játék, a rendezői szándék nagyon rendben van. És a magam részéről alig várom, hogy október elején újra láthassam A muzsika hangját Szolnokon, mert biztos vagyok benne, hogy még nagyobb élmény lesz.