Újra csak azok kedvéért, akiknek nincs idejük vagy kedvük hosszan olvasni: a felkérés elfogadása után 16 nappal már nem vagyok Rost Andrea, az immár kormányzó TISZA párt Szolnok és környéki országgyűlési képviselőjének helyi kabinetfőnöke.

Ám mielőtt bárki azt gondolná, hogy az elmúlt bő két hét helyi, sokkal inkább személyes, mintsem szakmai vagy politikai turbulenciái megváltoztatták volna a véleményemet a TISZA pártról és küldetéséről, vérmérséklet szerint elkeserítek vagy megnyugtatok mindenkit: az eddigieknél is fontosabbnak tartom, hogy egy normális országot építsünk, ami elképzelhetetlen egy jobb Szolnok nélkül. És én ezt azokkal képzelem el, akik megteremtették Magyarország jobbik arcát, ami lehetőséget kínálhat arra, hogy végre Szolnokét is megmutassuk.

A velem történtek narratíváját mindenki saját tudása, véleménye és érdekei szerint mesélheti, ahogy én is.

Hibáztam. Először is abban, hogy lelkesedésből, a körülmények és feltételek pontos ismerete nélkül mondtam igent egy felkérésre, amire nem mentség a tenni akarás, hogy azt éreztem és érzem, késésben vagyunk. Hibáztam, mert ismét az gondoltam, mások is úgy látnak valamit, ahogy én, ez esetben: túl vagyunk az ünneplésen, a „mézesheteken”, a választási győzelem után munkához kell látni. Hibáztam, mert kételkedés nélkül elhittem, hogy a munka megszervezéséhez erős és hosszútávú felhatalmazást kaptam, az erről másként vélekedők pedig a közös cél érdekében időt adnak a munkára és a bizonyításra.

A feladatra nem jelentkeztem, nem kínálgattam magam, de a végkifejlet ismeretében sem tennék máshogy, ha ismét május 3-a lenne, újra igent mondanék, mert régen volt részem ilyen rövid idő alatt, ennyi tanulságban.

A legfontosabb, amiért mindenkinek hálás leszek, akinek ezeket a napokat köszönhetem, az a rengeteg új ismeretség. Rövid időn belül régen találkoztam ennyi, a saját szakterületén felkészült, a tudását a közösségért kamatoztatni akaró, rendkívül szimpatikus emberrel, ami megerősített abban, hogy Szolnoknak vannak rejtett erőforrásai, amik kiaknázhatók a jó célok érdekében. Nincs azzal semmi baj, hogy őszülő halántékkal az emberi tartásról, az egyenességről is szereztem tapasztalatokat. Azzal ugyanis tisztában vagyok, hogy az elmúlt évtizedek a lelkekben és a mentalitásban sem múlnak se gyorsan, se nyomtalanul.

Az elmúlt napok sem változtatták meg bennem azt, hogy nem a szavak, hanem a tettek számítanak, és szolgálni szeretnék. A magyarok és a szolnokiak hasznára. Képességeimhez és lehetőségeimhez mérten. És, ahogy korábban is írtam: addig, amíg hozzá tudok tenni valami jobb, nagy egészhez.

Az elmúlt napok pedig megerősítettek, hogy minden körülmények között hozzá kell tennem. Mert, amikor azt mondom, hogy az előttünk álló hatalmas munkát helyettünk – Szolnok esetében a szolnokiak helyett – senki nem fogja elvégezni, akkor a többes számban benne vagyok én is. Az elmúlt napok után már pláne nem szeretnék csak klaviatúraforradalmár lenni, csak a blogSzolnok felületein morogni és okoskodni, hanem még inkább dolgozni akarok azért, hogy Magyarország jobbik arca a működést, a fejlődést, sokak elégedettségét tükrözze, és végre Szolnok is elinduljon ezen az úton, mert a rendszerváltásnak itt is meg kell történnie.

Hát, most már tudják. Ennek fényében olvassanak, hallgassanak a jövőben (is).