Az egykori szolnoki vár területén 1912. március 19-én avatták fel a Gondos Imre tervei alapján, Radnai Béla szobrász által készített Damjanich-emlékművet. Egyesek szerint, a Damjanich 1849. március 5-ei sikerét megörökítő, több alakos alkotást, nem a vár területén, hanem a néhai városkapu közelében, valahol a mai Kossuth tér és Táncsics utca találkozásánál szerették volna felállítani. Állítólag azért, mert akkor ugyanoda került volna, ahol megörökített jelenet történt, azaz az osztrákoktól visszafoglalt Szolnok városkapujánál. A műalkotás, aminek felállítására közel egy évtizeden keresztül készültek – és gyűjtöttek –, az elkövetkező évszázad történéseinek ismeretében, végül a lehető legjobb helyre került, hiszen az akkor már 10 éves Szolnoki Művésztelep szélén immár 113 éve állhat háborítatlanul. Avatása minden bizonnyal nemcsak azért volt kiemelkedő esemény, mert közadakozásból készült, hanem azért is, mert egyfajta „ellenállást” is jelképezett, hiszen a magyar korona még annak a Ferenc Józsefnek a fején volt, aki a márványból kifaragott Damjanich tábornokot is vesztőhelyre küldte.

Azt gondolom, a korabeli szolnoki fényképészek és képeslapkiadók versengve igyekeztek megörökíteni a város akkori legnagyobb emlékművét, így 1912 tavaszától viszonylag sok Damjanich-szobros képeslap kerülhetett forgalomba. Az akkoriban talán a Kindlovits-bazárban – a Baross és a Szapáry utcák találkozásánál – működő Gerő Ignác(z) kereskedése sem maradt ki a „divatból”, amit a mellékelt, csupán 1913. december 31-én postára adott képeslap is bizonyít. Számomra a két dátum közötti bő másfél év egyébként azt is bizonyítja, hogy viszonylag nagy mennyiség készülhetett ebből az anzikszból, ami talán az utolsó békeév, utolsó napján már nem volt olyan népszerű, ha tulajdonképpen jobb híján, új évi üdvözletként is használni lehetett.

Az aláírása szerint Erzsébet (Erzsi) nevű képeslapíró minden bizonnyal a Heves megyei Pásztóról kerülhetett Szolnokra, hiszen az innen küldött anzikszán arról számol be, hogy szerencsésen haza érkezett, illetve „boldog új évet” kíván özvegy édesanyjának, és talán Sándornak (Sanyikám) nevezett testvérének. A ceruzával, nem túl szép betűkkel írt üzenet alapján úgy tippelném, hogy talán a Mátra-aljáról egy Szolnokra került cseléd- vagy szolgálólány küldhette ezt a lapot haza, arra kérve édesanyját, ne izgassa magát, mert „majd meg segít a jó Isten”. Ami, így 113 év távlatából már elmondható, hogy nem annyira jött be, hiszen a következő szilveszterkor már nemcsak lángokban állt a világ, de az is világos volt, hogy az első lombhullásra nem érkeztek haza a frontra küldött katonák. Csak reménykedni lehet, hogy Sanyi, Erzsi és özvegy édesanyjuk is túlélte az első világégést, az azt követő forradalmakat, sőt, Erzsébetet talán nem bocsájtották el szolnoki állásából, így még a román-magyar háborút is itt vészelte át.

És talán később is küldött új évi üdvözletet Damjanich-tábornok szobrával. Gerő Ignác(z)-on igazán nem múlhatott, hiszen még a harmincas években is működött papír- és könyvkereskedése a Gorove és a Szapáry út sarkán, a Nerfeld-palota földszintjén, ahol képeslapokat is árusított.