Idén emlékeztünk a tiszai ciánszennyezés tízedik évfordulójára. Repültek a virágok a folyóba, felidéződtek az évtizeddel ezelőtti haltetemek, a nagy nehezen regenerálódó folyó. Ám arról akkor, és azóta sem esett túl sok szó Szolnokon, hogy a ciánszennyezés kiindulópontján, az erdélyi Verespatak környékén, ismét külszíni aranybánya nyitását tervezik. És a romániai választások közeledtével – mivel rettentő sok pénzről van szó -, jó esély van arra, hogy a tervből valóság legyen.
Van-e köze Szolnoknak ahhoz, hogy az erdélyi településen külföldi befektetők mit csinálnak? Van-e jogunk beleszólni abba, hogy egy végtelenül elszegényedett, reményt vesztett, egyébként részben magyarlakta településen és környékén újra feléledjen a biztos megélhetést, és felemelkedést jelentő bányászat? Ha bármelyik kérdésre igennel válaszolunk, tehetünk-e valamit?
Elsősorban bizakodhatunk. Bízzunk benne, hogy kétszer nem történik meg ugyanaz a katasztrófa, tehát az arany kinyeréséhez nélkülözhetetlen melléktermék, a cián nem jut ki ismét a tározóból. Vagy, ha a kitermelés tervezett 15 éve alatt ez véletlenül mégis bekövetkezik, akkor lesznek a közelben felelős szakemberek, akik a rendelkezésükre álló technika segítségével megakadályozzák, hogy a szennyeződés az Aranyoson keresztül ismét a Tiszába jusson. Legyünk optimisták abban a tekintetben is, hogy az Amerikából és Ausztráliából érkező befektetők a nyereséges kitermelés befejezése utáni évtizedekben sem hagyják magára, a jó eséllyel majd ismét elszegényedő települések melletti tározót. Azt a tározót, ami a tervek szerint 360 hektárt borít majd el egy 180 méter magas, kőgáttal elzárt völgyben. Azt a tározót, amit azért kell megépíteni, mert csak ez a bánya 14-15-ször annyi cianidot használ majd évente, mint egész Európa együttvéve.
Amennyiben ezek a számok nem taglóznak le bennünket, és van még erőnk, akkor másodsorban gondolkodhatunk is. Egy kicsit előre. Ehhez azonban elengedhetetlen lenne nem választási ciklusokban, rövidtávú politikai haszonban, hanem távlatokban, a már-már emberöltőben való gondolkodás. A veszélyt ugyanis nem egy-két évre, hanem húsz-harminc évre telepítik a nyakunkba. A ma aktív politikusaink már az emlékezetből is kikopnak, amikor Verespatak réme még mindig fenyegetni fog.
Teszünk valamit, vagy egy esetleges újabb baleset után könnyes szemmel mentjük a menthetetlent, és utólag keressük a felelősöket? Mert Tiszából is csak egy van!