A standfotó lényegét és fontosságát akkor érthettem meg először, amikor 1996-ban Bujtor Istvánnal találkoztam A három testőr Afrikában című, általa rendezett film bemutatója kapcsán. Egy interjú apropóján, magnón kívül is hosszan beszélgettünk, amikor rákérdezett, kellenek-e jó fotók a forgatásról. A választ meg se várva, elém rakott egy halom fantasztikus, színes fotót, amelyek között nemcsak a filmből ismert jelenetek köszöntek vissza, de olyan felvételek is a forgatásról, amiket civil soha sem láthat. Máig őrzöm ezeket a harmincévvel ezelőtti fényképeket, amelyekről csak később tudtam meg, hogy ugyanaz a Szalay Zoltán készítette, akivel aztán volt alkalmam együtt dolgozni, munkásságából pedig pár éve kiállítást is rendezni.

Közös munkánk révén pedig azt a Kende Tamást és Markovics Ferencet is megismerhettem, akiknek a képei most ott láthatóak a Mai Manó Ház Felvétel! – Pillanatok a 125 éves magyar film történetéből című időszaki kiállításon. Sok olyan, máshonnan is ismerhető, tényleg nagynevű fotós képeivel együtt, akik rengeteg forgatáson töltötték be a láthatatlan, de mégis nélkülözhetetlen standfotós szerepét. Ami jóval több annál, hogy később az adott mozi reklámozásához használható fotók készüljenek. Markovics Ferenc vagy negyedszázada – amikor még nem tudtam, hogy Makk Károly Szerelem című filmjének a standfotósa is volt – valami olyasmit mondott nekem erről a munkáról, hogy leginkább azért van rájuk szükség a kamera mellett, hogy a beállításokra, a kellékekre, a ruhákra és a legapróbb részletekre is legyen bizonyíték, amikor napokkal, hetekkel később egy filmben pár pillanat különbséggel megjelenő jelenetet forgatnak. Kár, hogy ez az aspektus nem köszön vissza a Mai Manó Házban.

Azt hiszem azért, mert a Felvétel! című kiállítást leginkább fotóművész szemmel állították össze a kurátorok, és leginkább egy-egy kép tökéletes arányaira, beállításaira, színeire, hatására koncentráltak, és nem arra, amire egy rajongó kíváncsi: a kamera mögötti világra. Éppen ezért a 125 év magyar filmgyártását átölelni hivatott kiállításon leginkább olyan fotók láthatóak, amelyek az adott filmből azonnal beugranak, ezért olyanok, mint egy-egy kimerevített jelenet. És csak elvétve bukkan fel közöttük olyan, amin a forgatás egy-egy pillanata látszik a lámpákkal, a kamerával, a stábbal vagy a várakozó színészekkel. Pedig nekem ezerszer érdekesebb a Körhinta bármelyik jelenetét mutató standfotóhoz képest az az egyetlen felvétel, amelyen végre láthatom, hogy Hegyi Barnabás operatőrt hogyan „szerelték fel” a láncos sergőre, ami nélkülözhetetlen volt a valóban világhírűvé lett mozi Törőcsik Mari szemszögéből mutatott vásári jeleneteihez.

Persze nem bántam meg, hogy megnéztem a Mai Manó Házban ezt a kiállítást, amelynek első részében – az első emeleten – hét, számomra (is) „alapműnek” tekinthető film jelenetei vannak kimerevítve. A Körhintán kívül ott vannak a monumentális Egri csillagok, a sokáig betiltott A tanú, a már emlegetett Szerelem képkockái, illetve gyerekkori nagy kedvenceim közül Az égig érő fű („Az a szép zöld gyep, az fog nekem nagyon hiányozni”, „Jön a szén csúszik”), a bármikor újra és újra megnézhető A Pogány Madonna, és a Tímár Pétert a térképemre felhelyező Egészséges erotika „ladagyári” fotói is. Ha csak ezek lennének kiállítva néhány forgatási pillanattal és eredeti plakáttal együtt, már elégedett lennék, de hát a második emeletek ott van még több tucat magyar filmből egy-egy fotó. És milyen jó, hogy Az isten hozta őrnagy úr budis jelenete a kerti pottyantós hátfala nélkül látható.

Ugyanakkor értem én, hogy ez a kiállítás a magyar film előtt tiszteleg standfotósok munkái révén, ám nekem mégis fáj, hogy éppen róluk és a munkájukról esik a legkevesebb szó. Egy-két eszköz és hét hosszabb, az adott filmre koncentráló életrajzon kívül ugyanúgy az ismeretlenség homályában, az őket mindig elrejtő fényképezőgépek túloldalán maradnak, mint egész életükben. Pedig micsoda alázattal és mekkora szakmai tudással dolgozó, fotó- és filmművészekről volt, van, lehetett volna itt szó.