A második felvonás annyira lenyűgözött, hogy teljes elragadtatással léptem ki a színházból. Aztán a hűvös kora tavaszi este talán lehűtött, és azóta is azon töröm a fejem, hogy tulajdonképpen mi és miért is történt A három sárkánnyal a harmadik felvonásban. A kicsit nehezen induló darab ugyanis az első felvonás végére összeszedte magát. A második részben tündökölt. Az utolsó szünet után viszont nyúlt, mint a rétestészta, láthatóan kizökkentette a játékból a hat remekül felépített karaktert, hogy valami iszonyatos tömeggel, kavalkáddal és felesleges jelenetekkel hirtelen véget érjen.

Nehezen találok magyarázatot arra, hogy ebből a hat főszereplőn kívül még maximum hat mellékszereplővel előadható színpadi műből, miként lett egy ötven (!) szereplős előadás. Nem tudok másra gondolni, csak az írói és rendezői szándéktól távol álló színház-gazdaságtanra – ha egyáltalán létezik ilyen -, ami miatt mindenkit bele kellett tuszkolni a darabba, hogy a társulat minden tagjának legyen elég munkája és így kenyere. Ha emiatt rabolták az időmet a harmadik felvonással, akkor meghajolok a kényszer nagysága előtt, viszont, ha más van a dolog mögött, akkor sikítva zokogok.

A harmadik felvonás ugyanis csak azért nem tette teljesen tönkre a négy remek színésznő és az apa-fia páros – Mihályi Győző és Dósa Mátyás – által felépített karaktereket, mert az előző két felvonásban erős alapokat építettek.

A három sárkány első két felvonása alapján a magam részéről írásba kívánom adni, hogy Radó Denise nemcsak a jelenlegi Szigligeti legjobb rendezője, de elsőszámú színésznője is. Szerintem nincs olyan, hogy valakire illik egy szerep, csak tehetség és mesterségbeli tudás van, amiből másfél óra alatt fel lehet építeni egy ilyen figurát. A csélcsapnak tűnő színésznőcskétől eljutunk a komolyan gondolkodó asszonyig, akinek olyan monológok hangzanak el a szájából, hogy bármelyik mai női magazin oldalakon át elemezgethetné a mondanivalójukat.

Ugyancsak rögzíteni kell, hogy Gombos Judit, Császár Gyöngyi és Lugosi Claudia nélkül nincs Szolnokon színház, továbbá bizonyítják, hogy Szolnokon igenis van színház. Mind a három „sárkány” ugyanis remekül felépített és eljátszott figura, ráadásul mind a három színésznő új arcát is megmutathatja a darabban.

Abban a darabban, ami minden gyengesége ellenére is, így ebben a formában, ennek a négy remek színésznőnek a játékában szerintem egy olyan feminista előadás, ami mégiscsak a nőiség lényegéről, a férfiak olykor érdemtelen és érthetetlen szeretetéről szól.

(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)