2025.08.27. (szerda)

A karmester és a rendező

A karmester és a rendező

Dátum:

Izaki Maszahiro, Szolnok főzeneigazgatójával és Szabó István filmrendezővel közöl többek között interjúkat a SzolnokIFIrkász most megjelent áprilisi száma. Szó van továbbá a lapban ikrekről, és ennek apropóján egy világhírű fotóról is.

Karmesterünk

Izaki Maszahiro, Szolnok főzeneigazgatója nem mindennapi ember. Beutazta már az egész világot, a legtöbb jelentős hazai és japán zenekarral dolgozott, dolgozik. Legutóbbi magyarországi koncertje előtt beszélgettünk, néhány nappal azelőtt, hogy ismét visszautazott Japánba.

– Bejárta az egész világot. Miért éppen Magyarországon telepedett le?

– A japán és a magyar kultúra között rengeteg a hasonlóság. Egyértelműen felfedezhetők a közös gyökerek. Elég például a nevekre gondolnunk. Nekem Izaki a vezetéknevem és Maszahiro a keresztnevem. A világon mindenhol máshol Maszahiro Izakinak hívnak, kivéve itt. A zenében is van közös. A japán népzenére ugyanúgy, mint a magyar népdalokra, jellemző a pentaton hangsor. Tehát itt otthon érzem magam. Amikor Bécsben tanultam, sokszor jártam Magyarországon, és már akkor megszerettem ezt a helyet. A ?80-as években is sokszor jártam Európában, bár akkor még egy más világ volt itt, a szocializmus. Aztán 1995-ben megnyertem a Magyar Televízió VIII. Nemzetközi Karmesterversenyét, ami sok ajtót megnyitott előttem, és azóta szinte folyamatosan Magyarországon dolgozom. Megszerettek itt.

Milyen gyakran tud hazamenni?

– Mivel Japánban és Magyarországon is dolgozom, sűrűn, havonta ingázom a két ország között, de a mozgásterem sokkal nagyobb. Szerencsére sok koncertre hívnak. Éppen ezért az utazásaimat is mindig a koncertek határozzák meg.

Mi a kedvenc helye a Földön, ami valami miatt megragadta?

– Nagyon szeretek itt, Szolnokon lenni. Olyan nyugodt és békés. Itt hagyják, hogy csak a zenének éljek. Japán nagyon zsúfolt, mindenhol hatalmas tömeg van. Ráadásul, ha az ember Tokióban karmester, az sok reprezentatív feladattal jár együtt. Ott nem lehet csak a zenére koncentrálni. (…)

Milyen változásokat hozott Szolnok zenei életébe, mennyire fogékonyak az emberek a komolyzene iránt?

– Nagyon. Évek óta teltház előtt játszunk, ma is lesz egy koncertünk. Az, hogy a teltház mit jelent, persze a terem méretétől is függ, de általában 450-500 ember jön el egy-egy koncertünkre. Vannak olyan zeneművek, amelyekhez több zenész szükséges, arról nem beszélve, hogy ez mennyivel jobban hangzik, ezért ilyenkor a zenekar létszámát is meg kell emelni. Az Újévi koncertet – a Magyar Tánckoncertet – több mint kétezren hallgatták végig a Körcsarnokban. (…)

Liska Enikő

Ajtók a lelkünkön

Az ajtó című film közönségtalálkozóján, a TISZApART moziban, Szabó István Oscar-díjas filmrendezőt kérdezhette a közönség. Az alábbi, nem hagyományos interjú ebből a beszélgetésből készült. Sok kérdező és Szabó István válaszai Az ajtóról és a filmezésről.

– Hogyan építi fel filmvásznon a regény szimbólumrendszerét?

– Egy film lefényképezi a valóságot. Egy könyvben könnyű megteremteni egy szimbólumot, egy filmben valamivel nehezebb. Ha lefilmezünk egy ajtót, akkor az egy lefilmezett ajtó, és a néző nem a mögöttes jelentést fogja keresni, hanem arra gondol, hogy hol a kulcs. Eljutni egy másik emberhez nem könnyű dolog. Megismerni egy másik embert, levetkőzni az előítéleteinket, a gyanakvásainkat, a bizalmatlanságunkat, hogy a végén ez szeretetté változzon – most jön a szimbolikus kifejezés – nagyon sok ajtón kell keresztülmenni.

– Nem jellemző az irodalmi művekre, hogy két nő a főszereplő. Ebben a filmben férfiakról szinte szó sincs.

– Az ajtóban két nagyon erős ember feszül egymásnak, akiknek megvan a maguk világképe. Az egyiké organikusan része az életének, szinte természeti, a másiké tanult, támaszkodik az egész európai kultúrára. Mind a ketten erősek, és azt szeretnék, hogy a másik az ő világképük szerint éljen. Ez összeütközések sorához vezet, amíg szép lassan elfogadják, sőt megszeretik egymást. A kérdés az, mennyire lehet, mennyire szabad egy másik ember életébe avatkozni. Ez a film erről szól.

– Okozott gondot a szereplők kiválasztása?

Nem. Emerence úgy tud hatni az emberekre, mint egy királynő. Ezt nem lehet eljátszani, erre születni kell. Ha ezt a királynőt keressük, hamar eljutunk Helen Mirrenhez, és hálásak lehetünk, hogy magáénak érezte ezt a szerepet. Egyébként akkor érezte meg igazán, miként kell Emerence karakterét eljátszani, amikor először felvette a ruháját. Ránézett a cipőre, belebújt és azt mondta: „Köszönöm, tudom a szerepem”.

– Milyen nyelven beszélt a két színésznő (Helen Mirren és Martina Gedek), hogy ennyire értették egymást és átjöttek az érzelmeik?

Angolul. Martina Gedek élt New Yorkban, így nem okozott gondot számára az angol. De volt már olyan filmem, a Mephisto, ahol a főszereplőknek nem volt közös nyelvük. Volt, aki németül beszélt, mások csehül, lengyelül vagy magyarul. A színészek nem a szavakat figyelik, hanem az érzelem erejét, a tekintet fényét, a gesztusokat. Pontosan tudják, mit mond a másik, hiszen olvasták a szövegkönyvet, és a gesztusokból tudják, hol tart a másik. A szavak kevésbé érdeklik őket, a másik arckifejezését nézik, mert abból sokkal több kiderül. (…)

L. E.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Bolero! – Ismét tánckoncert

A Verdi-év méltó zárása az immár hagyományosan újévi tánckoncert, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar összművészeti produkciója. Verdi és kortársainak - Wagner, Ravel, Bizet és Csajkovszkij - zenéjét különleges látvány és koreográfia egészíti majd ki január 4-én.

Ő még csak most tizennégy

Adamis Annával ellentétben én a nevét is tudom, sőt a kezét is fogom, de azért az igaz "hogy ő még csak most tizennégy". Barta Tamás hangja helyett az enyémen szól, hogy ki vigyáz rá, és közösen énekeljük "nem tudja, mi vár rá". Tizennégy egykori írással és képpel fújom el a jelképes gyertyát.

Rocsózni a Tisza-tón

A Tisza-tóval nem lehet betelni. Szolnokhoz való közelsége miatt pedig ideális egynapos vagy hétvégi program. Ráadásul hűvösebb időben is találunk ott különleges programot. Mint amilyen például a rocsózás a nádasokkal szabdalt tavon.

Forgó fénykerekek (is)

Nem elhagytuk azt a várost, hanem egy napot Miskolcra szánhattunk. A sétálóutca környékén kívül persze sok minden nem fért bele, de a Casco-fényreklám véletlen megtalálása nekem így is megkoronázta a napot. A Kispipa halászcsárda és a Miskolci Nemzeti Színház pedig csak hab lett a tortán.