A Damjanich Múzeum időszaki kiállítótermében azon kaptam magam, hogy úgy nézegetem a múltszázad fényképezőgépeit, mintha valami történelem előtti időkből előkerült mamut csontokat mutogatnának a vitrinekben. Holott ezeknek a masináknak a többsége gyerekkorom csúcstechnológiája, vágyaink netovábbja. Csakhogy pár évtized alatt a szórakoztató technika olyan iramban fejlődött, hogy ma már szinte mindenki zsebében ott lapul valamiféle fényképezőgép, ma már bárki megörökítheti a múló pillanatot. A felgyorsult világban.
Nézem az Útitárs, a Pajtás meg a Szmena fényképezőgépeket, és eszembe jut az első szovjet gépem, amit a hetvenes évek végén 99 forintért árusítottak a mai Baross utcai telefonbolt helyén lévő Ofotértben. Nem lehetett azzal se fókuszálni, se élességet állítani, csupán egy gombot lenyomva esetleges minőségű képeket készíteni. De az így is fényképezőgép volt, amivel fel lehetett sorakozni a tesóm, apám és nagyapám mellé kirándulásokon és családi eseményeken. Néhány papírképet a mai napig őriz a családi archívum annak a kis masinának köszönhetően.
A sarokban felállított nagyító és a falon olvasható magyarázószövegek láttán meg beugrik Béla bácsi, az iskola fotósa. Akinek a művházban tartott szakkörébe való bekerülést ki kellett érdemelni, hiszen minden fiú úgy akart fotózni, mint ő. Mert Béla bácsi nemcsak kattintgatott, hanem pontosan tudta és tanította, miként lesz minden tekintetben jó kép abból, amit a 24 vagy 36 kockás tekercsen megörökítettünk. Esküszöm, a digitális világ maga alá temette a fényképezni valóban tudó, ezen tudásukat megosztani képes embereket, akik nélkül bizony vizuális szennyezők vagyunk.
A Chinon, Minolta és Yashica kincseket felvonultató vitrin előtt meg nagyapám jut eszembe, aki elmúlt hatvan, amikor megvette élete első, komoly fényképezőgépét. Az a Yashica akkoriban maga volt a nyugati csúcstechnológia, amivel nagyapám úgy bánt, mint egy hímes tojással. A legfontosabb eseményeken mindig a keze ügyében volt, és akkurátusan, homlokára tolt szemüveggel, aprólékos beállítások után, kimérten készítette rólunk és mindenről a színes képeit. Mi meg alig vártuk, hogy egy-két hét alatt előhívassa a tekercseket az Ofotértben. (Pár év, és egyre többeknek kell elmagyarázni ennek a mondatnak a második felét.)
Sajnálom, hogy péntek délután egyedül voltam a múzeumban a múltszázad kameráiból rendezett kiállításon. Mondjuk, így zavartalanul körözhettem a legalább hatvan darab Szmena, az ikerkép készítésére alkalmas fényképezők és a FED-ek tárlói előtt. FED! Apám a mai napig fotózza az unokáit egy 1964-ben vásárolt FED 2-vel. És nekem ezen a kiállításon kellett megtudnom, hogy a legendás szovjet masina kiről kapta a nevét! Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij, a pont az i betűn ezen a kiállításon, ami Csabai István, Gavaldik Zoltán és Polónyi István nagyszerű gyűjteményein alapul.
(A kiállítás június 3-áig tekinthető meg.)
