Süt a nap ebben a hirtelenjött nyárban, s miközben verem a klaviatúrát, ki-kitekintek a nyitott ablakon, s a lassan lombosodó fák mögött megcsillan a vártemplom toronysisakjának friss rézborítása.

Amikor ideköltöztünk, még nem takarták el az azóta magasabbra nőtt fák a városrész fölött ágaskodó pléhszürke keresztet, mostanra viszont gyakorlatilag észrevehetetlen lenne a levelek mögött sisakostul, ha azt nem újítják föl, a keresztet pedig nem vonják be aranyfüsttel.

Húsvét előtt kezdődött: ipari alpinisták csüngtek a torony körül, a faszerkezetet bontották, javították. Cudar idő volt, szeles, az eső is szemerkélt, s rossz volt nézni az építőket, ahogy ott fönn himbálóztak a tartóköteleken – talán azért is, mert a magasban elfog valami halvány tériszony (amelyet csak félig vallok be magamnak is, s inkább arra fogom, hogy nem bízok eléggé az anyagban: félek, nem tart meg az erkély, a létra foka, a függőhíd, letörik az ág). De azért ahányszor arra mentem, mint egy gyerek, mint a kisfiam, úgy bámultam, hogy mi zajlik fönt. Először azt gondoltam, valami beázást kell helyrehozni, aztán olvastam valahol, hogy ennél több: kifényesedik a torony teteje. Még az is megfordult a fejemben, mit szólna hozzá a társadalmi-szociális kérdésekre érzékeny dél-amerikai katolikus hagyományból érkező új pápa (aki szegény, illetve a szegényekért fellépő egyházat látna szívesen), hogy éppen most, amikor válság, pénztelenség van, templomot cicomáznak. De hát én a népszámláláskor sem vallom magam felekezethez tartozónak.

A templomtorony azonban folyton magához rántja a tekintetem. Amikor még csak a csupasz tartódeszkák látszottak, akkor is, amikor meg kezdték fölerősíteni a rézlemezeket, még inkább. Ha a színház környékén jártam, vagy a vasúti híd felé, akkor is kikerestem a vártemplom egyre nagyobb felületen csillogó tetejét, s azóta sem bírok betelni a látványával. Másként mutatja magát különböző napszakokban, attól függően, merről és milyen magasról tűz rá a nap. Néha szinte az egész toronysisak (ezekben a napokban kéredzkedtek elő passzív szókincsemből a toronysüveg, toronysipka szavak is) szemvakítóan ragyog, másszor csak egyik oldalán harap bele fény, de még esténként is valami mélybarna, belső ragyogást áraszt, mint egy gyönyörűen hullámzó, titokzatos gregorián.

Felújítás közben leszedték a toronyórákat is, amik aztán a templomfalához támasztva sokkal nagyobbnak mutatták magukat, mint hittem róluk. Rendbe hozták, átfestették, de lehet, hogy ki is cserélték őket. Igaz, a toronyban most is mindig ugyanazt az időt mutatják. Mintha megálltak vagy még el sem indultak volna. De a nap körbejár, megnézi magát erről is, arról is a toronysisak vörösrezében. Ha meg rápillantok a frissen aranyozott keresztre, méretét az órák átmérőjéhez hasonlítom, s tudom, hogy nagyobb, hatalmasabb, mint korábban gondoltam. És átcsillan a levelüket gyorsan növesztő fák koronáján.

Állandóság vagy a változás? Végül is mi az otthonosság?

Jenei Gyula