Rádiónak épült hatvan éve. Állították, később cáfolták, hogy Kádár innen mondta azt a sorsfordító beszédet ötvenhatban. Szólt a rádió évtizedeken át, ahogy lehetett, ahogyan kellet. Kitűnő riportereket nevelt az itteni stúdió, akik később a Magyar Rádió adásaiból vagy a tévéből lettek országosan ismertek. És olyanokat is „nevelt”, akikről azt mondom, kár, hogy ismertek lettek. Újságíróként dolgozva régen is meg-megfordultam egyik-másik kollegánál a stúdióban, s csodáltam, ahogy a hangszalagokkal bűvészkednek a vágógépeken, amelyeken milliónyi gombbal lehetett szabályozni, ki tudja már, mi mindent.

Engem Szőke Gyuri hívott a rádióhoz, amikor még a Jászkun Krónikánál dolgoztam. Hogy írjak jegyzeteket. De elijesztett a sok technika, nem akartam megtanulni a riportermagnók és a vágógépek bonyolultnak tűnő kezelését. Aztán mégis megtanultam. Előbb csak jegyzeteket írtam és olvastam be, azután amikor az írott sajtóból kezdtem kikopni, illetve egészen pontosan: az kopott ki alólam, riportokat is csináltam, később műsort vezettem. Rájöttem, hogy a csomó gomb meg potméter közül elég néhányat használni.

Mindig tudtam, az igazi terepem a nyomtatott sajtó, s hogy nem vagyok rádiósalkat, de azért nem én voltam a legkutyaütőbb. A jegyzeteim működtek, ontottam is őket, s bár akadtak, akik a mikrofont kecsesebben, lazábban tartották, közülük néhányan nemhogy visszakérdezni nem tudtak, de a világra kérdéseket fogalmazni sem. Pedig a kérdés nagyon fontos. Még csak nem is kell túl sok, hogy az ember elboldoguljon egy szerkesztőségben. Mert másoknak meg mások a kérdéseik, s a riportalanyok is mindig mások, úgyhogy egy jó stúdió műsoraiból szépen kikerekedhet a lényeg.

A szolnoki szerkesztőség nagyüzem volt fénykorában, sokan dolgoztak ott, akik tehetséggel, tisztességgel nemcsak hallgathatóvá, de hallgatottá, érdekessé is tették a rádiót. A rádiót, amiből nemcsak zene ömlött (nincs nekem a zenecsatornákkal semmi bajom, csak azok másról szólnak), hanem „emberi hang” is hallatszott: emberi helyzetek, esendőségek, örömök tárháza is volt. Belefért a mi kis világunk. Belehelyezve a nagyba. A helyi stúdió adása a Kossuth műsorfolyamába.

Aki a szolnoki rádiót hallgatta, az a helyi hírekről, történetekről, érdekességekről is tudott, de mert a nap meghatározott időpontjaiban az országos adást szólt ezen a hullámhosszon, a nagy egészről is hírt kapott.

S ha hamisan szólt a hangunk, rögvest érkezett a visszajelzés.

A szerkesztőséget, a többi vidéki stúdióval együtt a Magyar Rádió döntéshozói hosszú évek alatt meggyöngítették, megszüntették. Mintha a mi kis (vidéki) történeteink többé nem lennének fontosak. (Pedig hát a csöppben a tenger is megmutatkozik.) Marad nekünk a kocsma, a piac, a baráti társaságok információs közege. Meg az internet, a blogok. Örülhetnék, nem kell gombokat, potmétereket tekergetni, nyomogatni, húzogatni, nem kell görcsösen tartanom a mikrofont, lámpalázzal küzdenem élőműsorokban.

Mégis szomorú, bosszantó, érthetetlen (vagy nagyon is érthető), hogy az értéket képviselő szolnoki stúdió végleg bezárt.

Jenei Gyula