Rettenetesen szégyellem magam, hogy történelem szakos diplomával és némi történelmi ismerettel felvértezve, nem nagyon foglalkoztatott eddig a Műkincsvadászok című amerikai film egyik alapvetése, miszerint a második világháború az egyik legnagyobb és legjobban szervezett műkincsrablás és pusztítás is volt egyben. A nácik nemcsak eltüntetni akarták a nekik nem tetszőket és az ellenségeiket, de a leigázottakat módszeresen ki is rabolták. A magasabb poszton állók kincsekre és műkincsekre, a lentebb sertepertélők pedig minden tárgyra rávetették magukat, ami a legyőzöttektől elrabolható volt. Ez pedig azzal is fenyegetett, hogy mindaz, amit Európa és a Földközi-tenger vidéke több ezer év alatt a kultúrában, a művészetekben létrehozott, azt ez az emberi mivoltából kivetkőzött horda magáévá vagy tönkretehet. Egyetlen ember halála sem mérhető egy műkincs pusztulásához. De ahogy minden ember elvesztése tragédia, minden festmény vagy szobor pusztulásával is az utókor lesz, lett kevesebb.

George Clooney hatalmas fába vágta a fejszéjét, amikor megtörtént esetek alapján, a nyugati hatalmak műkincsmentési kísérleteit megpróbálta egy élvezhető, hollywoodi filmben elmesélni. A magam részéről az Utódok, az Egek ura és a Kecskebűvölők óta kifejezetten kedvelem a Vészhelyzet miatt korábban csak tucatszínésznek tartott Clooney filmjeit. Elsősorban azért, mert mindig olyan történeteket mesél el, amelyek nemcsak szórakoztatni akarnak, de fontos kérdéseket is feszegetnek. Míg azonban korábban elég pörgősre sikeredtek a filmjei, a monumentális feladat miatt a Műkincsvadászok inkább sok apró sztori tablója, sem mint egy egésszé összeálló történet. Ám eszem ágában sincs ezt a film szemére vetni. Főleg, hogy az apró epizódok mindegyikében van legalább egy olyan momentum, amik önmagukban is megérnének egy misét. Vegyük akár a franciák fura együttműködését a nácikkal, akár a gyerekkatonákat vagy a segítség helyett inkább elbújókat.

A Műkincsvadászok igazi érdeme ugyanakkor szerintem az, hogy lassan hét évtizeddel a második világháború befejeződése után szembesít bennünket: nem számoltunk még el az elrabolt kincsekkel, legyenek azok világhírűek és megfizethetetlenek, vagy helyben fontosak és kis értékűek. Már csak azért sem, mert a leltár azóta sem készült el. És gyanítható, hogy az Elbától Keletre, mi állunk rosszabbul. Mert a rablásra ezen az oldalon egymás után kétszer – vagy háromszor – került sor. Azt hiszem, a Clooney által elmesélt történethez hasonló Kelet-Európában nem létezik, így nem is mesélhető el.

Pedig próbáljuk csak azt számba venni – maximum elméletileg, hiszen pontos listák nincsenek -, mi minden tűnhetett el Szolnokról és környékéről. Először, amikor megkezdődött a helyi zsidóság gettóba terelése és kirablása. Másodszor, amikor a város ’44 őszén gazdát cserélt, miközben a lakosság tizedére zsugorodott, és megérkeztek a „trófeavadász” oroszok – ahogy Clooney filmjében utalnak rájuk. Ekkor valószínűleg már mindent vittek, ami még mozdítható volt, vagy pusztítottak, amit nem értettek. Harmadszor pedig a háború után, az államosítások és a kitelepítések idején, amikor végleg elpusztultak vagy új szerepet kaptak például a város körüli kastélyok.

Lehet, hogy Clooney új filmje nem tökéletes. Még azt se vitatnám, hogy inkább a hősök építésére törekszik, semmint a valóság bemutatására. Sőt, az amerikaiak sem voltak mind ennyire angyalok. Ám a Műkincsvadászok végén nem állhatunk fel úgy, hogy ne jusson eszünkbe: minket is kiraboltak, a mi kincseink is eltűntek, de a mi hős kincskeresőink ideje még mindig nem jött el.