Kétség nem férhet hozzá, hogy Neil Simon az elmúlt bő fél évszázad egyik legjobb színpadi szerzője. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha bármelyik világsikerét műsorra tűzzük, akkor hátra lehet dőlni, mert nagy baj már nem történhet. Neil Simon ugyanis csak az alap – annak persze kiváló -, amire színészekből, színészmesterségből és rendezői gondolatokból, mondanivalóból lehet építkezni. Szerintem Neil Simon legjobb darabja is elrontható, megbuktatható, ha a helyben hozzáadható dolgokból bármit elspórolnak, elmismásolnak.

Nem tudhatom, Kiss József, a szolnoki Furcsa pár rendezője milyen gondolatokkal futott neki a darabnak. Azt azonban igen, hogy mindaz, amit Neil Simon szövegéből kihozott, működik: az utolsó pillanatig leköt, elgondolkodtat, szórakoztat és nevettet. Mindezt azonban úgy, hogy nem egy térdcsapkodós, üres, amerikai vígjátékot rendezett – mert a Furcsa párból készült már ilyen is -, hanem a karakterek mini drámáinak sorozatát. Amelyek olykor persze komikusak, bár sokkal inkább kínosan kacagtatóak. Mert mindaz, amit Kiss József elmesél a színpadon, hétköznapi, párkapcsolati történetek. És leginkább arról szólnak, hogy a hiúságunk miatt milyen önzők, hülyék, önsorsrontók tudunk lenni.

Neil Simon történetét Kiss József elmesélésében remek színészi játékkal keltik életre a Szín-Mű-Helyben. Mészáros István Pulcher idegesítő, ám valahol mégiscsak szerethető és megérthető Félix Ungere lényegében a darab motorja. Akiről az első pillanattól fogva tudjuk, hogy valami történt vele, és aki majd a színpadra lépésétől kezdve nemcsak magából, de a többi szereplőből is szépen kihozza a párkapcsolati nyomorát. Azaz nemcsak magát játssza, magáért van a színen, hanem iszonyatos könnyedséggel és alázattal hozza helyzetbe a többieket. Ráadásul Pulcher ebben az esetben nem csak azért jó, amit csinál, hanem azért is, mert bár minden pillanatban átmehetne a figurája ripacsba, az elhallgatásaival, a gesztusaival azonban a kellő időben marad a jó ízlés határán belül.

Félix Unger természetesen azért válhat a szolnoki Furcsa pár főszereplőjévé, mert párja, a Kautzky Armand által alakított Oscar Madison annyira léha, hogy lényegében az első pillanattól kezdve engedi magát sodorni a Pulcher irányította eseményekkel. Mindezt bohéman és könnyedén. Néha tényleg az volt az érzésem, hogy Kautzky nem szerepet játszik, hanem az utcáról bejőve, a kis lakás nappalijában éli a hétköznapjait. És milyen jó nála is, hogy nem engedett a könnyű sikert hozó ripacskodásnak.

Az egyáltalán nem furcsa pár szerencsétlen története persze nem működne a haverok és a két kellemes szomszéd lány nélkül. Tárnai Attila karót nyelt könyvelője, Horváth György szarkasztikus rendőre és Vándor Attila megöregedni nem akaró zenésze nemcsak mellékszereplő, hanem egy-egy elmesélt, más-más okból fura párkapcsolat. Miként a Jankovics Anna és Sárvári Diána által megformált szingli lányok is, akik valahol pontos lenyomatai ennek a modern életforma álságosságának, mert ott lüktet bennük, hogy azért az élet mégiscsak párban kerek. Még akkor is, ha a párosok nem működnek mindig jól, és bizony mindannyian elkövetünk olyan kínos bakikat, amiken bár jó lenne harsányan nevetni, de csak feszengve kuncoghatunk.

(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók)