Lassan harmincon túlinak kell lennie annak, aki még személyes emlékeket tud feleleveníteni a Szolnokon (is) állomásozó Vörös Hadseregről. Így a fiatalabbak kedvéért érdemes rögzíteni, hogy a város legnagyobb szovjet, katonai bázisa a mai Tallinn városrészben, a Városmajor útról nyílt, és nagyjából a jelenlegi Liliom, Bimbó és Puskás Tivadar utcák fogták közre. Azaz a Margaréta, Kamilla, Tavirózsa, Galagonya és Gerbera utcák, valamint a Sebestyén Gyula nagyobb illetve a Bimbó utca kisebb szakaszai az 1991-ben kiürített szovjet laktanya területén vannak. Ezen a 17 hektáron a mai napig megtalálhatjuk az egykori katonai bázis nyomait.

A legnagyobb szolnoki orosz laktanya területének egy része már a harmincas években is hasonló funkciót töltött be, csak akkor még a Magyar Királyi Honvédség használta. A katonai bázis kialakítása a harmincas években kezdődhetett, ugyanis a húszas évek végéről származó várostérképen a terület egy részét sportpályaként jelölték. Egyes leírások szerint a Sebestyén Gyula utca és a Városmajor sarkához közel található kétszintes, ma üzletnek és irodáknak használt épület, illetve a mögötte lévő, amin a Damjanich Múzeum raktárai és a szimfonikus zenekar próbaterme osztozik, még a magyar hadseregnek épültek.

A magyar lövészek kaszárnyáját 1944 őszén foglalt el a németeket Magyarországról kiszorító Vörös Hadsereg, hogy aztán 47 évre itt is berendezkedjen. Az utolsó években egy páncélos alakulat, egy repülést kiszolgáló egység, illetve a közeli katonai kórház ellátását biztosító alakulatok használták az objektumot, de vannak, akik azt állítják, a Szolnokon tartózkodó szovjet egységek parancsnoksága is ezen a helyen volt. Ami azzal is járt, hogy nemcsak a laktanya területén, de a környező házakban is viszonylag sok katonai hozzátartozó, félig-meddig civil – köztük sok gyerek – lakott. Ha elfogadjuk azt a történészi közlést, miszerint 1991-ben az 55 ezer kivonuló szovjet katonával együtt 50 ezer szovjet állampolgárságú civil is elhagyta Magyarországot, akkor talán nem túlzás azt feltételezni, hogy Szolnok legnagyobb orosz laktanyájában és környékén is minden második szovjet nem egyenruhás volt.

Ezzel is magyarázható, hogy a szovjetek nemcsak kaszárnyákat, hadianyag raktárakat, üzemanyag-tárolókat és ezek kiszolgáló helyiségeit építették fel a területen, de iskolát, boltokat, művelődési házat, nagyon sok lakást, sőt úszómedencét is. Mert hosszú távra terveztek és rendezkedtek be. Viszont számomra meglepőek azok az egykor a környéken élőktől származó beszámolók, miszerint a jól kiépített, lényegében város a városban objektumba nem volt nehéz bejutni. A környékbeli gyerekek filmvetítésekre, egy kis közös sportra vagy játékra juthattak be a kerítésen át, és a felnőttek elől sem volt hermetikusan elzárva a terület. Ez utóbbi pedig elsősorban a csencselést segítette elő. Azaz a legális kereskedelmen kívüli áruforgalmat, amiben hiánycikkek vagy jelentős árkülönbséggel beszerezhető eszközök cseréltek gazdát a felek között. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a környéken is sok olyan szovjet színestévé és barkácsgép működhetett, amelyek a néhai Vörös Csillag úti laktanya kerítésénél találtak új tulajdonosukra.

A ma már a Tallinn városrész részét képező egykori laktanya lassan negyedszázada tartó rehabilitációja meglehetősen vegyes képet mutat. A terület vasúthoz közelebb eső feléről szinte teljesen eltűntek a laktanya maradványai, hogy ott új utcák nyíljanak, ahol kertes- és társasházak épültek. Feltételezem, épült volna több is, ha a 2008-as válság nem szól közbe. A terület Áchim András út felé eső felén, a Liliom utcai oldalon ugyancsak újépítésű, társasházas rész alakult ki, bár a közterületek külleme messze nem olyan, mint az imént említett oldalon. A Városmajor és a Liliom út sarkán, a régi épületekbe kereskedelmi egységek, a múzeum raktára és a szimfonikusok próbaterme került, illetve ide költözött a Szapáry útról a városi rendőrkapitányság is. Hátul, a Bimbó utca folytatásában lévő garázsok mögött pedig az egykori szovjet tiszti lakások felújításával jött létre „lakónegyed”.

Mindezek azonban hatalmas beépítetlen, elhanyagolt területeket fognak közre, ahol a fű közötti, mából nézve értelmetlen betonplaccokban egyértelműen felismerhetőek a Vörös Hadsereg nyomai. Miként a Városmajor úti „kapunál” is érdemes kicsit a lábunk elé nézni, hiszen az egykori főbejárathoz tartozó ügyeletesi épület alapjait fedezhetjük fel ott. Szerintem egyértelműen kivehetők a kiskapu mögötti bevezető folyosó nyomai, sőt a nagykapu és az egykori sorompó földbe rögzített oszlopainak maradványai is. A Bimbó utcai garázssor melletti „bejáratnál” is érdemes kicsit a földet nézni, hiszen a kerékvetők és a néhai kerítés alapjain kívül, az osztott ki-behajtó nyomai is egyértelműen kivehetők. A tiszti lakások mögött pedig szerintem két eredeti szovjet építményt próbálnak toldozgatni a bennük működő vállalkozások.

De nemcsak a lábunk előtt és szemmagasságban találkozhatunk a huszonöt éve véget ért múlt „emlékeivel”. A Puskás Tivadar utcai négyemeletesek mögött, a Városmajor utcai járda közelében, ott, ahol egykor a Vörös Hadsereg laktanyájának sarka volt – talán őrtoronnyal – még áll egy magányos lámpaoszlop, tetején különleges világítótesttel. Ami azt hiszem, éppen negyedszázada hunyhatott ki, miután kivonultak a szovjetek, így megszűnt a funkciója.