Ha Tallinnt látva csak egyetlen mondatot írhatok le Észtországról, akkor ezt választom: „Nem lózungok szintjén, hanem valóban országot építenek”. Persze nem úgy, hogy eldózerolják a múltjukat, lebontanak mindent, aminek a helyére zsíros befektetés reményében fel lehetne húzni valami primitív kockát. Nem! Tallinn egy építészeti kincses láda, ahol a XIX. század végétől napjainkig minden megtalálható, részben felújítva. A földszintes faházak, a húszas évek emeletes épületei, a bauhausra emlékeztető paloták, egy kis szecesszió, és persze rengeteg – ma már vállalható vagy ordenáré – szocreál mellett él és virágzik az elmúlt évtizedek modern, kreatív, szerethető építészete. Amibe belefér a régi utcai homlokzat megtartása és mögé egy ma használható irodaház építése éppúgy, mint a százéves, alacsony épületek megfejelése pár modern szinttel. Persze könnyű egy olyan ország fővárosát átgondoltan és látványosan építeni, ahol fontosnak tartják az Építészeti múzeum létét. Amiben az elmúlt száz év makettekkel, fotókkal és rajzokkal is áttekinthető illetve sok esetben megérthető.
Imádni valóak a régi ipartelepeik. A húszas évek végén épült hidroplán kikötőben ma Tengerészeti múzeum működik bejárható tengeralattjáróval. Az egykori tengerparti fűtőműből kulturális központot csináltak elképesztően hangulatos belső terekkel, amikben a klubkoncertek éppúgy elférnek, mint a színházi előadások vagy a dizájnvásárok. Az egy-két évtizede még faipari gyárként működő területből szép lassan lakó- és közösségi negyedet varázsolnak meghagyva a kéményeket, a régi falakat. A valamikori járműjavító területén meg olyan kreatív és innovációs központot kezdtek kialakítani, ahol nehéz eldönteni, hogy a sok érdekes belső teret, a remek kávézókat és boltokat vagy éppen a parkokat válassza az ember. Talán azért, mert nem legyőzni akarják a múltjukat, hanem beépíteni a jelenükbe.
Tallinnban nincsenek világhírű múzeumok, „csak” különleges kiállítások. A már említett Tengerészeti és Építészeti mellett kihagyhatatlan a Megszállási múzeum, ahol pátosz nélkül, de szépen mesélik el két birodalom közé szorult XX. századi sorsukat. Amihez apró kiegészítés az a kiállítóhely, ahol az 1989. augusztus 23-ai, 600 kilométeres, baltikumi élőláncra emlékeznek, ami a három állam Szovjetuniótól való elszakadásának és rendszerváltásának egyik fontos állomása volt. És kihagyhatatlan a Viru Hotel nem létező 23. emeletén megőrzött KGB lehallgató szoba és titkos bázis is. Amitől száz méterre, gyönyörűen felújítva áll – freskókkal, vörös csillagokkal – a Szovjet Haditengerészet egykori tiszti klubja, ma az orosz kisebbség normálisan működő kulturális központja.
És hogy milyenek az észtek? Végtelenül kedvesek, segítőkészek és okosak. A koncertre vigyázó biztonsági őr nem leüvölti a fejed, amikor megpróbálod bekönyörögni magad egy regisztrációhoz kötött, már-már befejeződő bulira, hanem rád mosolyog, és megkér, hogy fuss utána, mert gyorsan bevisz a helyre. Ők is évtizedekig tanultak oroszul, egyidős a rendszerváltásunk, mégis úgy tűnik, mindenki beszél angolul. De, ha kell, oroszul is válaszolnak. A buszon, villamoson nem ósdi módszerrel dugdossák és rángatják a jegyeiket, hanem elektronikusan érintik. A múzeumaikban pedig nincs ruhatár, csak hosszú, vállfás fogasok, ahol nyugodtan hagyhatod a holmidat, még akkor is, ha egyetlen ember a pénztáros, a teremőr és múzeum shop vezetője is. Valahogy bíznak egymásban.
Büszkék lehetnénk a testvérünkre, akitől talán nem lenne szégyen néhány dolgot ellesni, eltanulni.