Azt gondolom, annak idején Csernus doki nem véletlenül „büntette” egy visszafordíthatatlanul lerobbant ex-drogos ápolásával a terápián lévő Szabó Győzőt. Miként az sem, hogy ez a megrázó jelenet az ismert színészben (Valami Amerika 1-3, Beugró) is megmaradt, illetve a jó pár éve megjelent regényébe és Herendi Gábor (Valami Amerika 1-3., Kincsem, Lora) új filmjébe is bekerült. De ugyanezt gondolom a drogtanyáról, ahová Szabó Győző a szerért járt, és ahol szanaszét hevertek a leszedált alakok. Vagy éppen azokról a képsorokról, amikor Szabó az óvodában felejti saját gyerekét. Ilyesmi várhat mindazokra, akiket elkap a gépszíj. És ugye gyógyult drogos nincs, maximum olyan, aki egy ideje tiszta.
A Herendi Gábor rendezte film természetesen nem direkt drogprevenciós alkotás, de hogy többet tesz és talán ér el ezen a téren, mint számtalan pénzégető program, vagy átgondolatlan szabály, abban biztos vagyok. És nemcsak a téma, az olykor „nézhetetlenül” naturalista képek miatt, hanem mert ezt a fajta üzenetet egy vállalható, nem izzadságszagú, a maga módján „szórakoztató” játékfilmben meséli el. A Toxikoma ugyanis, miközben egy végtelenül megrázó, de a végére mégiscsak szép személyes történet, mind képi világában, mind ütemében, és pláne a színészi és a rendezői munkában egy magasan jegyezhető magyar játékfilm. Olyasmi, amire csak azt tudom mondani, egyetlen ráköltött adóforintért sem kár.
Akik olvasták Szabó Győző azonos című nagysikerű könyvét, amelyben lényegében nyilvánosan vállalja bő évtizedes drogos „ámokfutását”, azoknak érdemes tudni: a film nem az egész könyvet meséli el. Herendi Gábor, mint az elmúlt húsz év egyik legsikeresebb magyar rendezője – aki nem rendelkezik rendezői diplomával -, pontosan tudta, hogy a nagyjából másfél órás moziidő csak egy kiragadott, sok helyen fikciós időszakra lehet elegendő. Ami nem szólhat csak Szabó Győző önmagával és a démonjaival folytatott küzdelmeiről, esetleg a Csernus Imrével elkövetett csörtéiről, hanem kellenek párhuzamos szálak, a többi szereplő által eljátszható apró történetek, azaz a fősztorira aggatott díszek.
Ugyanakkor mind a rendező, mind a főszereplők eltekintettek attól, hogy a valós alakokat keltsék életre a filmvásznon. Mert bár Molnár Áron a filmben is Szabó Győző, de úgy alakítja a drogos művészt, hogy egyetlen pillanatra sem keresem benne az ismert színészt, celebet. És ugyanez igaz Bányai Kelemen Barnára, akiben persze felismerhető a nehéz ember hírében álló Csernus doki, de az első pillanattól kezdve el tudok tőle vonatkoztatni, és nem őt látom a vásznon, hiszen ebben a játékfilmben egy színész által életre keltett, kitalált alak szerepel. Szerencsére. És mindjárt tegyük hozzá, nemcsak a két főszereplő alakítása van nagyon rendben, de a mellékszereplőnek csak a szokásjog miatt nevezendő többi színészé is. Török-Illyés Orsolya Éva nővérként az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmes „mellékszereplője”, bár erős versenyben van vele Sodró Eliza drogos lány alakítása. Hogy az „epizodistákról” – Rajner-Micsinyei Nóra, Mészáros Piroska, Csuja Fanni vagy éppen Czukor Balázs – meg ne feledkezzünk.
A Toxikoma egy olyan játékfilm, ami megtörtént eseményeken alapul, aminek szereplőit részben valóságos alakokról mintázták, ugyanakkor legjobb értelemben vett játékfilm. Amiről ráadásul úgy lehet kijönni, hogy nem volt hiábavaló a nézőtéren töltött idő, és még sokáig kattognak az emberben a jelenetek, az általuk elindított gondolatok. Miközben iszonyatosan bosszantó, hogy negyed magammal láttam, holott soroknak kellene kígyóznia a Tisza mozi pénztára előtt, sőt egymást kellene érniük az iskolai „matinéknak”. Mert hasznunkra válna.
(Fotók: Toxikoma produkció sajtófotók)
