Amik a magyar történelmi filmeket meg szokták nyomorítani, a pátosz, a felesleges hosszúság, a lassúság, az egyoldalúság, a drámai mozgatórugó hiánya, az alkotói köldöknézés, a béna dialógusok, az ügyetlen statiszták, a rossz jelmezek és helyszínek, na, azok még véletlenül, és akárcsak érintőlegesen sem bukkannak fel Eperjes Károly első mozgóképes rendezésében. Minden bizonnyal nemcsak azért, mert a részben a forgatókönyvet is jegyző színésznek a film készítése előtt már erős sztorija volt, hanem mert sok film szereplőjeként képes volt alázattal, nem a saját mániáit, hanem a lehetséges néző elvárásait szem előtt tartva forgatókönyvet, majd abból mozit formálni. Ráadásul a Magyar Passió még véletlenül sem Eperjes Károlyról, az ő hitéről vagy művészi nagyságáról szól, hanem a történetről, annak filmes elmeséléséről, az abból születő gondolkodtató játékról. Nem izzadságszagú, nem modoros, nem kellemetlen, hanem valódi játékfilm, ami olyan történeteket, sorsokat mesél el, amelyek bárhol a világon megállnák a helyüket.

Lehet, hogy a magyar történelemről szóló filmek kulcsa maga az egyszerű mozi? Kell egy erős történelmi környezet: a szerzetesrendek Magyarországi felszámolása. Kell egy ebben a történelmi környezetben játszódó, nem biztos, hogy minden mozzanatában igaz, ám hiteles sztori: néhány rendőrt leginkább a Ferencesektől esetleg elrabolható értékek motiválják. Szükséges legalább két, egymásnak feszülő jellem, akik képesek fenntartani a feszültséget, és tetteikkel előrevinni a mesét: Leopold atya, rendfőnökként és Keller, az egyházzal szembeni gyűlöletét cipelő rendőr. És persze kell a katarzis, ami felé fut a történet, de az utolsó pillanatig akár el is térhet attól: a fiatal rendőr halála árán visszatalál hitéhez. Mi ebben a bonyolult?

Persze elengedhetetlenek a karaktereket életre keltő színészek. Akiknek nem feltétlenül kell ismert filmszínészeknek lenniük. Talán nem is véletlen, hogy Eperjes – önmagán és a bumfordi rendőrön, Nemcsák Károlyon kívül – ismert arcokat csak epizódszerepekben használ, és még a főszereplő Kellert alakító Telekes Péter, és a fő ÁVÓ-s Gál Tamás is a filmvásznon ritkábban előforduló kollégái közül került ki. Bizonyítva, hogy valaki nem attól jó filmszínész, mert sokszor szerepel filmekben vagy tévében. Meg talán azt is, hogy egy jó sztori, egy jó könyv és egy alázatos rendező bárkivel csodákra képes. Főleg, hogy biztos kézzel választott operatőrt – Csukás Sándor -, ami miatt olyan gyönyörűek a képek, akár a legdurvább helyzetekben is, hogy azt tanítani kellene. Miként a vágás – Csillag Mano – is annyira precíz, hogy egyetlen fölösleges pillanatot sem lehet felfedezni a 95 percben.

Történelmi filmet nem lehet bátorság nélkül csinálni. (De ugye ismerjük a viccet a cigány lováról, ami nem vak csak bátor! Az másik bátorság. Ez a bátorság a biztos tudáson alapul.) Bátran kell témát választani, bátran megtalálni annak a játékfilmes határait, és főleg bátran kell a sztori valósággal nem teljesen egyező részleteit kidolgozni. Hogy ne dokumentumfilm, vagy dokumentumszerű film szülessen, hanem valódi fikciós mozi, ahol nem a konkrét történet a lényeg, hanem az azzal elmesélt, általánosítható, emberi szálak szövete. Márpedig Eperjes Károly a Magyar Passióval mindennek maximálisan megfelel. Így egy a maga módján szórakoztató, de elgondolkodtató, belül megőrzendő film született. Amire, ha nem ül rá a hamis propaganda, a belemagyarázkodás honi átka, akkor az utóbbi három évtized legjobb és legszebb magyar történelmi filmje maradhat örökre.