Vida Péter, mint rendező, a Vesztegzár a Grand Hotelben első színpadi képével megmutatja, mit gondol erről a darabról. Vagyis, hogy milyen szándékai lennének a Rejtő Jenő örökbecsűjéből írt zenés vígjátékkal: vállalhatóan modern operett, fiatalokat is megszólító musical, a szó legjobb értelmében vett revüszínház pazar ruhákkal, táncokkal, vidám színészi játékkal. Zenekarral és nagyjából negyven szereplővel a színpadon, köztük két silk táncossal – azaz magasból lelógó drapériákon légtornász mutatványnak beillő attrakciókat bemutató hölgyekkel. Szerencsére a színész-rendező később sem tesz le a szándékáról, sőt, a lendülete és az ötletei a darab végéig kitartanak. Ezért miként a nyitó jelenetre azt mondhatjuk, na így kell színházi előadást elkezdeni, az utolsó kép után is csettinthetünk, hogy nem csak elkezdeni, de befejezni is nagyon tud. Ráadásul a közte eltelő majdnem három órán is nagyon látszik, hogy a rendező ezt az előadást nemcsak letudta, kipipálta, odavágta, hanem a leírtakhoz hozzátette, gondolkodott, alkotott, a színészeit szeretettel vezette, sőt bakot tartott nekik a nagy dobáshoz. A gyufás skatulya ellenére.

A szolnoki Vesztegzár a Grand Hotelben egyértelműen Mészáros Pulcher István jutalomjátéka azzal, ahogy a rejtői kisembert álmodni sem mert kalandokba csöppenti, közben pedig meghagyja annak a háború előtti kávéházi figurának, amilyenekkel P. Howard megajándékozott bennünket. Pulcher mellett a legnagyobbat Vándor Attila alakítja, aki tulajdonképpen második főszerepet csinál Elder felügyelő alakjából. Vida Péternek köszönhetően végre ő sem a harminckettedik alabárdos, miként Horváth György sem, aki a sok alakban feltűnő nemzetközi szélhámosként, sőt szellemként is megmutathatja, hogy sokkal többre képes és alkalmas, mint az elmúlt években láthattuk. De ugyanezt mondhatom a tüneményes Odette-t alakító Sárvári Diánáról, a szállodatulajdonos Zelei Gáborról, vagy éppen az egészségügyi tanácsos Horváth Gáborról is. Hogy a fiatalokról, Polgár Kristófról, Posgai Mártonról és Szél Noémiről se feledkezzünk meg. Meg szinte az egész társulatról, hiszen az Öldöklés istene szereplőin és Pertics Villőn kívül mindenki játszik a Vesztegzárban.

Ami óriási mutatvány, tekintettel az Aba-Novák Agóra sok mindenre alkalmatlan, de nagyszínházi produkciókra kifejezetten használhatatlan színpadára. Hiába a tulajdonképpeni forgószínpad, a szereplők megszólalását kiemelő zseniális világítás, végig azt éreztem, hogy vagy leesik valaki a színpadról, vagy kidöntik a ház falát. A felhőtlen szórakozásom legnagyobb akadálya éppen az volt, hogy minden jelenetnél arra is kellett gondolnom: csoda, ha baj nélkül lemegy egy előadás. Abba pedig bele se merek gondolni, hogy milyen körülmények lehetnek a színfalak mögött, az öltözőkben. Mert az azért a premieren olykor a 13. sorban is hallatszott, hogy a láthatatlan segítők matatnak a takarásban, leesik, eldől valami. Tényleg azt kívánom magamnak, de főleg a társulatnak, hogy ez a darab mielőbb mehessen a Táncsics utcai épület nagyszínpadán.

És akkor én is újra meg fogom nézni, mert szeretném Varró Dániel dalszövegeit is hallani, érteni és azokkal együtt élvezni a szolnoki Vesztegzár a Grand Hotelben előadást. Ezekből ugyanis az Aba-Novákban csak foszlányok jutottak el hozzám, és nemcsak azért, mert voltak recsegő mikrofonok, hanem mert a hely alkalmatlan ennyi embert megmozgató, zenés színházra. Utána olvasva Varró szövegeinek, a szívem vérzik, hogy nem érthettem őket az előadáson, a színészek tolmácsolásában. Pedig lassan két év után ismét élő zenekari kísérettel énekeltek a szolnoki színészek, ami legalább akkora truváj volt, mint a nyitójelenet két nem létező zsinórpadlásról lelógó akrobatája.

(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)