Anagy építkezéseknek és állami beruházásoknak van egy olyan másodlagos hozadéka, amibe szerintem ritkán gondolunk bele. Jó ideje ugyanis nem kezdődhet meg nagyobb építkezés anélkül, hogy az érintett területeket ne fésülnék át – ha jól tudom, a beruházók költségén – régészek. Akik a legtöbb helyen jó eséllyel találnak is valamit. Így aztán nemcsak ásatások, de leletmentések, restaurálások, kutatások és publikációk követhetik a nagy építkezéseket, amiknek a végére jó esetben egy-egy kiállítás teheti ki a pontot. Mint ahogy történik ez most a Szolnoki Galériában, ahol az éppen csak átadott M4-es és az M44-es utak nyomvonalán előkerült gepida temetők anyagait mutatja be a kecskeméti Katona József és a szolnoki Damjanich János Múzeum. Szórakoztatóan, olykor hátborzongatóan, de nagyon érdekesen.
Minden látogatónak javasolni tudom, hogy a Szolnoki Galéria földszintjén berendezett kiállítást a hozzá kapcsolódó kisfilm megtekintésével kezdje. A néhány perces alkotás egyetlen rajz különböző pontjait „kelti életre”. Remek narrációval mutat be egy gepida temetést valamikor a 6. század környékéről, de úgy, hogy közben az egész falu, a közösség, sőt a mára eltűnt nép története is érthetően és gyorsan megelevenedik. Csak utólag vált számomra világossá, hogy ez a szuper rövidfilm lényegében zseniális témavezető a Tiszapüspöki és a Tiszaug közelében feltárt falvak leletanyagából készített kiállításhoz. Komolyan mondom, hogy fele annyira sem élveztem volna a kiállítást, ha a jegypénztáros nem indítja el a lejátszást. (Kérjék, sőt követeljék ezt!)
Pedig maga a kiállítás is elég jól van felépítve, holott azért nem nagyszámú – talán száz tétel lehet a tárlókban – leletanyagról van szó. Viszont minden, amit meg lehet nézni, az nagyon jól van megvilágítva, feliratozva és elmagyarázva. Nem vagyok a kora középkornak sem szakértője, sem rajongója, de még csak kedvelője sem, ám nagyon régen szórakoztam ilyen remekül régészeti kiállításon. Tényleg a kisfilmben elmondott történetet járhattam le két faluban is. És közben elgondolkodhattam azon, hogy kik és hogyan is élhettek ezen a környéken jó másfélezer évvel ezelőtt. Akikről írott anyag nem vagy csak alig maradt fenn, így minden, amit tudhatunk róluk a régészek és a mindenféle modern eszközöket alkalmazó tudósoknak köszönhetően mondható el. Például egy csontfésűből, vagy egy másfél ezer évig a földben lévő kard hüvelyéből, az emberi maradványokból vagy éppen a mából nézve is gyönyörű ékszerekből kihámozva. Izgalmas kirakós játék.
Amiből, mint látható, szórakoztató kiállítást is lehet csinálni. Mert az egy dolog, hogy a gepidák emberi koponyákon elkövetett torzításaikat látva megborzong az ember, ám az igazán szíven ütő a régi arcok rekonstrukciói. Állsz a sírokból előkerült fegyverekkel, használati tárgyakkal és ékszerekkel telerakott, gyönyörűen megfestett paraván tárló előtt, és az egyik „lyukból” egy másfélezer éves arc néz rád. Majd odébb lépsz, és harcos, fiatal lány, keményen dolgozó „paraszt” figyel vagy éppen néz a szemedbe. A világtörténelem másfél évezreddel ezelőtti, hétköznapi szereplői, akikhez hasonló „arcok” a mi környékünkön élhettek.
Kár, hogy a tárlók jelentős része nem gyerekbarát, azaz túl magasra helyezett, ám felnőttként igazán kényelmes. Pedig a mennyiséget tekintve is nagyon jól, akár gyerekek számára is befogható az anyag. Rossz hasonlattal élve: nem egy nagyregény, hanem csak egy rövid novella, amin egy óra alatt átrághatja magát az ember, és a végén nem émelyeg és nincs hiányérzete sem. Én például úgy jöttem el a Szolnoki Galéria Átkelők a túlvilágra című kiállításról, hogy nemcsak jól szórakoztam, de azt éreztem, kicsit többet tudok a helyről, ahol élek. Talán, mert már ismerőseim is vannak az étkelőkön túl.
(Megtekinthető június 25-ig)
