És miután a feltett kérdésekre olyan válaszokat adott, ami természetes, vegyük át újra a fenti sorokat! Csak éppen gondoljunk arra, hogy ezeket a kérdéseket a szolnoki vasútállomáson tesszük fel magunknak vagy egy átutazónak.
Mert bizony a vasútállomásunk Szolnok egyik kapuja. A kapu, ahol a Szolnokra érkezők először találkoznak velünk. Leszállnak a vonatról, ha szerencséjük van, esőben a fedett peron alatt épp annyira áznak el, mint ha nem lenn tető a fejük felett. Lebotorkálnak a lassan darabjaira hulló lépcsőn, egy málladozó, kopott, büdös aluljáróba, és ha túlélték a sokkot, beléphetnek a vasútállomás utasterébe, ahol megállt az idő, és azt várjuk, valamelyik ajtón kilép Kádár János.
Akkor se járunk jobban, ha az utazó nem száll le a vonatról. Csak, amint a vasúton közlekedő magyarok legalább harmada teszi, elsuhan a város előtt. Mit lát a szolnoki kirakatban? Legát Tibort idézve: „egy volt szovjet tagköztársaság főterét”. Tegyük hozzá, nagyjából úgy, mintha néhány polgárháború is átrobogott volna a sínek között. Ami állt az düledezik, aminek színe volt, az kikopott, ahol fal volt, ma lyuk tátong, ahol kőnek kellene lenni, ott gyom nő.
Milyen emberek élhetnek itt? Teheti fel joggal a kapunk elé tévedő, vagy a kirakatunk előtt elsuhanó idegen. Végtelenül igénytelenek, ha nekik ez így jó. Elképesztően beletörődőek, ha mindezt lassan két évtizede elviselik.
Persze, tudom én, hogy a vasútállomás nem a városé csak a városban van. Értem én azt is, hogy a legnagyobb állami vállalat tulajdonképpen mindannyiunké – amikor a költségvetési közösből kell teletömni a feneketlen kasszáját -, és senkié, amikor valamit meg kellene oldani. Ja, és persze, soha, semmire nincs pénz, meg a vasút egyébként is egy veszteséges szolgáltatás, amit az adófizető állampolgárok csak és kizárólag kegyként kapnak az államtól.
Már hallom, hogy nehogy a nyugat-európai példákkal jöjjek, ahol a vasútállomások patyolat tiszták, mindennapi funkciókkal ellátott, emberek által élővé tett objektumok. Ne merjek arra hivatkozni, hogy a húsz év alatt a MÁV-ba feccölt milliárdokból a világ legmodernebb vasútjának kellett volna felépülnie. És nem merek beszélni arról sem, hogy mindez másként nézhetne ki, ha legalább a vasutasokban lenne még némi vasutas öntudat.
Nem, ilyesmit nem mondok. Mert az indiai állami vasút állapotait szeretném példaként magunk elé állítani. Meg a pakisztáni állomások épületeit, netán kazah és kirgiz példákat felhozni. Hiszen a fejlődés negatív irányú is lehet, meg hát örüljek annak, hogy egyáltalán még van sín.
Szabó bakter felesége jelenjen meg annak, aki ezt komolyan gondolja! Regős Bendegúz pedig úgy kergesse meg, mint a banyát, aki elcsalta az ebédjét!
A vidéki Magyarország egyik legnagyobb vasútállomásáról van szó, ami harmincöt éve Szolnok egyik kapuja. Tudom, hogy helyrajzilag a MÁV valamelyik alcégének a tulajdona, mégis a legtöbb köze Szolnoknak van hozzá. Szolnoknak pedig ez így, ebben a formában nem jó. Sőt, nagyon rossz. Tehát változtatni kellene. Ehhez pedig először szándék, aztán meg akarat kell. A már csak tehetetlensége miatt működő MÁV soha nem foga ezen változtatni, ha azt érzi, hogy a városnak ez nem fáj. Van a MÁV-nak elég baja, nem fog egy újabb nyűgöt önként a nyakába venni.
A szolnokiak, az itt dolgozók és ezáltal adót termelők, illetve Szolnok szolgáltatásait igénybe vevők jelentős részének mindennapi élménye a vasútállomás. Magyarországon van példa arra, hogy egy végtelenül lepusztult állomás legalább részleteiben megújul, vagy egy hasonló korút és állapotút legalább próbálnak tisztán és rendben tartani. Ha pedig az egykori kis, koszos szolnoki buszpályaudvarra gondolunk, ami egykor a város másik szégyenfoltja volt – persze méretben kisebb -, és látjuk a mait, akkor talán remélhetjük, hogy nem reménytelen a szolnoki vasútállomás sem.
Kis lépés lenne a MÁV-nak, nagy lépés Szolnoknak, ha mondjuk, elsőre csak egyszerűen kitakarítanák a peronokat, az aluljárót és az utasforgalmi részeket. Másodikra vennének egy kis festéket, meg néhány ügyes kezű mestert, és az apróbb javításokat elvégeznék. Harmadjára lehetne mindezeket rendszeressé tenni, közben virágokat ültetni és gondozni. Már történne valami látványos, és még nem vertek el milliárdokat. És az első három lépés után se kellene abbahagyni? Mert Szolnok nem a vasútállomás ajtaján innen, a felújított Jubileum téren kezdődik!
